Fekete Antal 37 éve cukorbeteg, és 44 évesen döntött úgy, hogy mostmár igazán komolyan veszi szeretett gyerekkori sportját. Tavaly 7000 km-et tett meg, együtt tekert Kusztor Péterrel, a cukorbetegekből álló profi nemzetközi csapat kerekesével, rengeteg élményt gyűjtött és feszegette a határait, miközben segített tovább építeni a cukorbeteg sportolók közösségét. Tagja az első, diabos amatőr kerékpárcsapatnak, és újabb és újabb kihívásokat keres, mint kerékpáros, és megoldásokat, mint a Diabos bringások Facebook-csoport adminja. Legfőbb célja azonban az, hogy elérje „hogy a cukorbetegek merjenek sportolni, merjék kitolni a határaikat!”
Mikor kezdtél el először komolyabban biciklizni?
13 évesen kaptam életem első ‘váltós’ bicaját, ami egy Schwinn-Csepel Apollo volt. Szerintem a mostani 40-es, 50-es korosztályból sokan kezdtünk tekerni ilyen bringán. Három év után úgy éreztem, hogy az országúti (tudom, mai szemmel az Apollo nem volt igazi országúti, de mégiscsak ahhoz hasonlított leginkább), nem az én műfajom, ezért lecseréltem egy Schwinn-Csepel Crossland-re, ami felszereltségében és kialakításában is komolyabb volt. Azzal a bringával teljesítettem életem első 100 km-es, 200 km-es túráit.
Miért hagytál ki 10 évet?
Ez nekem egyfajta hobbi volt, soha nem éreztem, hogy versenyezni szeretnék. Ráadásul 9 éves koromban diagnosztizálták nálam a cukorbetegséget, 1985-ben, ami egy súlyos anyagcserezavar, és napi 24 órás kontrollt igényel a beteg és a hozzátartozók részéről. Én kizárólag úgy mehettem el otthonról, hogy nálam volt a kulacs mellett egy hátizsák, benne elég mennyiségű szénhidrát, egyrészt megelőzni, hogy leessen a vércukorszintem, másrészt, ha már leesett, akkor segítsen újra a normális szintre vinni. Emellett mindig vittem magammal a vércukormérőt (abban az időben jóval nagyobbak voltak, mint a most kereskedelmi forgalomban pár ezer forintért beszerezhető kompakt készülékek) és időnként megálltam mérni. Így is előfordult, hogy annyira extrém alacsony lett a cukrom, hogy várnom kellett akár egy órát is, mire jobban lettem. Teltek az évek és családom lett, két év különbséggel megszülettek a fiaim, jött a szokásos mókuskerék és valahogy elmaradtak a kerékpárutak.
2014-ben kezdtem újra a mozgást és még abban az évben elütöttek és tönkrement a Crossland-em. Ekkor vettem egy Merida Crossway TFS 500-at, ami már egy hatalmas minőségi ugrás volt, szóval folytatni tudtam az alkalmankénti bringázást. 2018-ban jött a Strava regisztráció és a GPS-es kerékpáros computer – nem kapkodtam el. Akkor már edzésenként 50-60 km-t tettem meg, de még mindig csupán pár ezer km-ről beszélünk évente. 2020-ban, a világjárvány alatt több időm lett a bringás társaim unszolására megvettem azt a bicajt májusban, amivel azóta is megyek, egy Canyon Endurace-t teljes Ultegra szettel. Abban az évben rögtön majdnem 5000 km-t tettem bele, 2021-ben 7000-et és azóta sincs megállás.
Milyen nehézségeid adódtak a betegségedből kifolyólag?
A cukorbetegeknek a régi időkben (ma is, de a technika, pl. az inzulinpumpa már sokat tud segíteni), naponta 3-4 alkalommal, meghatározott időnként inzulint kell injekció formájában beadni, amit vérvétel előz meg és az inzulin beadása után 10 perccel egy étkezés és kontroll vércukormérés követ. Ha az ember erőteljesebben mozog, akkor kevesebb inzulint kell adni és többet/többször enni és többször mérni. Mindig az egyensúly fenntartására kell törekedni a vércukorértékeknél. Manapság, amikor az interneten elérhető ezer oldal, ami a frissítéssel foglalkozik és másik ezer webshop ahonnan rendelni lehet a különböző hatóanyag tartalmú kiegészítőket, jóval könnyebb a helyzet, mint a 90-es években vagy akár a 2000-es évek első évtizedében volt. A diabetológus orvosok is másként vélekedtek és vélekednek a mai napig a frissen diagnosztizáltaknál, hogy mikor és milyen mértékben szabad vagy érdemes elkezdeni a rendszeres mozgást.
Gyerekként nem tudtam hosszabb időt a nyeregben tölteni, mert inzulinadásra otthon kellett lennem, a 80-as években még nem a ma használt pen volt az elterjedt, hanem a hűtőben tárolt inzulint kellett egyszer használatos fecskendővel beadni; többemberes feladat volt, szerencsére ez a 90-es évek második felére megváltozott. Ahogy idősödtem és önellátóbbá váltam, úgy tudtam messzebbre és többet tekerni. Érettségi után Szolnokon tanultam pár évig, oda többször eltekertem Kalocsáról, de jártam az egykori Jugoszláviában, illetve a Balatonnál is. Nem szabad elfelejteni, hogy abban az időben még nem volt mobiltelefon, így egy esetleges egészségügyi vagy műszaki probléma miatt nehézkes lett volna értesíteni bárkit és az inzulint akkor is be kellett adni, mérni és enni kellett. Manapság már nagyon sokunknál van CGM (Continuous Glucose Monitoring – szöveti cukorértéket mérő szenzor) és inzulinpumpa, megkönnyítve a mindennapi életet. A kerékpárokon szinte minden kicsit is teljesítményorientált ember használ pulzusmérőt, pedálfordulat számlálót, sebességszenzort, ez nálunk kiegészül a vércukormérő szenzorral. A Nemzetközi Kerékpáros Szövetség (UCI) például kifejezetten tiltja a rendezvényein a használatát, mert egészséges sportolók is rengeteg hasznos adathoz jutnak belőle és – az UCI szerint – jogosulatlan előnyt nyújthat a használónak. Kivételt képeznek az igazoltan cukorbeteg sportolók, így pl. a Team Novo Nordisk Pro Cycling Team tagjai, akik mindannyian 1-es típusú cukorbetegek (közöttük teker Kusztor Péter, többszörös magyar bajnok, olimpikonunk is). A szenzor a szöveti cukrot méri és egy jeladó segítségével továbbítja az aktuális értéket a mobiltelefonra. Nálam a telefon küldi tovább az adatot a kerékpáros computeremre, így mindig előttem van az érték, nem kell megállnom mérni. Ráadásul azt is mutatja, ha túl gyorsan zuhan az érték sportolás közben, és nagyobb beavatkozásra van szükség. Persze így is bekövetkezhetnek extrém alacsony cukrok, de jóval kisebb rá az esély.
Hogy látod, akit cukorbetegséggel diagnosztizálnak, nehezen ül újra nyeregbe? Mi ennek az oka?
Többfelé bontanám a kérdést. Ha valaki hozzám hasonlóan gyerekkorában lesz diabéteszes, az egész életét úgy kezdi szervezni, hogy ez egy természetes folyamat, tehát nem teker kevesebbet, mint korábban, a saját életéhez állítja be a mozgás mennyiségét. A probléma akkor jelentkezik, ha valaki felnőttként, pl. a 30-as éveiben lesz 1-es típusú cukorbeteg, és korábban nagyon aktív életet élt. Ráadásul a frissen diagnosztizált betegeknél még megvan a ‘mézeshetek’ effektus, amikor a szervezet még képes előállítani valamennyi inzulint, így kívülről kevesebbet kell neki adni. Ez az idő előrehaladásával folyamatosan változik, ahogy csökken, majd teljesen leáll a szervezet inzulin előállító képessége, úgy növekszik az injekcióval bevitt adag. Bonyolult, hetekig, sokszor néhány hónapig eltartó folyamatról van szó, mire minden beáll. Természetesen sportolni és az életet élni lehet, de mindenre hatványozottabban figyelni kell. Vannak orvosok, akik „nem szeretik”, ha a beteg extrém módon igénybe veszi a szervezetét és ezzel folyamatosan alacsony vércukrokat idéz elő. Hallottam olyan esetről, ahol az orvos kerek perec azt mondta a 30-as évei elején járó fiatalembernek, hogy maximum 30 km-t biciklizhet alkalmanként. Ugye kerékpáros szemszögből vizsgálva itt több kérdés is felmerül, mert más 30 km-t tekerni egy 5%-os emelkedőn, 5%-os lejtőn és folytathatnám a sort… Segítség mindenki számára elérhető, létezik a Sportos Cukorbetegek Egyesülete, illetve azon belül van egy dedikált Facebook csoport, a Diabos bringások, ahol kifejezetten a cukorbeteg kerékpárosok tehetik fel a kérdéseiket.
Hogyan tudjátok közösségként segíteni egymást, megoldani a problémákat?
Amikor 2020-ban elkezdtem komolyabban tekerni, már ismertem a Sportos Cukorbetegek Egyesülete munkásságát, nem is volt kérdés, hogy csatlakozzam hozzájuk. Októberben már résztvevője voltam a Mátraházán megrendezett felnőtt, többnapos cukorbetegeknek szóló edzőtáboruknak. Voltak közöttünk maratonfutók, ironman-ek és olyan hobbisportolók is, mint én. Hatalmas élmény volt az a pár nap, hiszen mindenkit ugyanaz motivált: leküzdeni a cukorbetegségből fakadó rosszulléteket extrém fizikai terhelés mellett és még többet megtanulni erről a betegségről, valamint saját magunkról. Ebben segítségünkre volt Dr. Svébis Márk diabetológus, Shenker-Horváth Kinga táplálkozási szakértő, valamint különböző edzők is. Számomra azonban Kusztor Péter profi országúti kerékpáros tette felejthetetlenné a tábort, hiszen velünk töltött egy egész napot és együtt tekertünk közel 70 km-t. Ő szintén remek példája annak, hogy ha valaki felnőtt korban lesz 1-es típusú cukorbeteg, akkor sincs vége a karrierjének.
2021. márciusában fogalmazódott meg bennem, hogy kellene egy fórum, ahol tanulhatunk egymástól. Addigra már megismertem más cukorbeteg kerékpárosokat is, és kézenfekvő volt a Facebook, mint platform. Létrehoztam a Diabos bringások csoportot, melynek jelen pillanatban 103 követője van. A csoporttagok között főként 1-es típusú cukorbetegek vannak jelen, de csatlakozott hozzánk aggódó szülő, akinek a gyermeke cukorbetegként bringázik; aggódó feleség, akinek a férje lett cukorbeteg és segíteni szeretne neki, és persze ott vannak azok az aktív életet élő amatőr sportolók, akikről már beszéltem korábban. Kusztor Péter profi bringásként aktívan segít bennünket, ahogy ideje engedi, rengeteg jó tanácsot ad az étkezés, frissítés terén. Kerékpárral kapcsolatos technikai témák nincsenek a csoportban, arra vannak más felületek, de például legutóbb az egyik legtöbb hozzászólást kapott téma a technikai mez kérdése volt, tekintve, hogy más igénye van a zsebek és cipzár elhelyezését illetően azoknak, akik inzulinpumpával élnek, mint azoknak, akik nem. Megható olvasni azokat a bejegyzéseket, amikor valaki a „cukorbeteg életének” első 20 vagy 30 egybefüggő kilométerét tekeri le, emlékszem én is ezekre az első lépésekre. Amikor megvan az erő a lábadban, de nem tudsz menni, mert leesik a cukrod. Aztán megismered a folyamatot és egyszer csak azt veszed észre, hogy tekertél 15 km-t, és minden rendben. Aztán megvan a 20 vagy a 30 vagy amennyit célul tűztél magadnak! Hihetetlen érzés. A legtöbb posztban leírjuk azokat a vércukor eredményeket, amiket tekerés közben mértünk, vagy megosztjuk a szenzoradatokat egymással. Ugyanígy felhívjuk egymás figyelmét a szerintünk jó zabszeletekre, gélekre, stb. Pont, mint bármelyik sportos csoportban. Itt szerveződött a Sportos Cukorbetegek Egyesülete vezetésével egy találkozó a Tour de Hongrie rajtja előtt a Team Novo Nordisk tagjaival, a csapatot kísérő személyzettel, közöttük a saját orvosukkal, aki a verseny alatti frissítésről beszélt. Hatalmas élmény volt a jelenlévőknek, akik között voltak cukorbeteg gyerekek is szép számmal, közöttük saját 11 éves diabos kisfiam is.
Milyen extra előkészületeket kell tenned egy hosszú bringatúra előtt?
Tavaly augusztusban beneveztem a Szép kihívás-ra, ami egy Kecskemét körüli, egész napos, 204 km-es teljesítménytúra. Szerencsére olyan ismerőseimmel mentem (Kalocsai tekergők), akik már nem először vettek részt ezen a rendezvényen, közösen tekertük végig a távot. Ők azok, akikkel a hétköznapokon és a hétvégéken is együtt vagyok, és akikre számíthatok, ha véletlenül a cukrom miatt meg kell állnia mindenkinek. Soha senki nem problémázott miatta. A túrát megállásokkal együtt 7 óra 17 perc alatt sikerült megtenni, anélkül, hogy nagyobb gondom lett volna. Idén is részt vettem a Szép kihíváson, ahol a tavalyi eredményemhez képest fél órával gyorsabban teljesítettem a 205 km-es távot.
Idén a Diabos bringások csoportban előkerült a versenyzés kérdése, és 24 óra alatt összejött 6 fő, akik neveztünk az idei Ring24-re az egyesület színeiben, hiszen készült egy hivatalos mez is! Amennyire tudom, ez az ország első cukorbetegekből álló, amatőr kerékpáros csapata. Van közöttünk 16 éves fiatal, 50+os senior, rendszeresen versenyre járó edzett sporttárs, illetve hobbisták, mint én.
A kérdésre válaszolva: az a legfontosabb, hogy minden kütyü fel legyen töltve (CGM, telefon, kerékpáros computer), hogy láthassam az aktuális cukromat. Nagy adag szénhidrátot eszem indulás előtt és nem, vagy csak alig adok inzulint. Közben figyelem az adatokat, és eszem. Általában, amikor 100 km-nél hosszabb, egy délutános túrára indulok, úgy nézek ki, mint azok a randonneur-ök, akik a BRM extrém hosszú távjain indulnak. A mez összes zsebe dagad az ételtől, géltől; telefon és powerbank váztáskán, míg a szokásos bringás szerszámok, pótbelső a nyeregtáskában. Mostanra nagyjából azt is be tudom lőni, egy térképen megtervezett útvonal hosszúságát, emelkedését figyelembe véve, hogy mennyi ételt kell magammal vinnem. Ezeket mindig gondosan előre megveszem, soha nem indulok el úgy, hogy majd a következő településen bemegyek egy boltba! Ezenkívül mindig rajtam van egy ID karkötő, TAJ számmal, feleségem telefonszámával és a ‘Type 1 Diabetes’ felirattal.
Nagyon szép távokat és teljesítményeket írtál le nekünk. Melyikre vagy a legbüszkébb?
Amikor kiderült, hogy az elhalasztott 2020-as rajt után idén lesz a Giro Grande Partenza Magyarországon, rögtön elkezdtünk készülődni a baráti körben. Május 6-án négyen eltekertünk Kalocsáról Verebre, a település végén lévő emelkedőhöz, ahol megnéztük az áthaladó mezőnyt. A helyszínen derült ki, hogy épp egy frissítőpontnál állunk. Miközben fényképeztem, egy kulacs repült felém, amin Carapaz neve volt olvasható- Az Eurosport Playert visszanézve a közvetítésben látható az egész jelenet! Aznap 239 km-t bringáztunk, ez számomra életem eddigi leghosszabb távja volt és rengeteg élménnyel tértünk haza.
Milyen rövid- és hosszútávú célokat tűztél ki magad elé?
Cukorbetegként rövid- és hosszútávon is cél a társadalmi érzékenyítés. A srácok, akikkel tekerek, teljesen természetesnek veszik, hogy sípol a telefon és ennem kell, ilyenkor lassítanak, vagy szükség esetén megállnak. Emellett fontos, hogy a frissen diagnosztizált diabosoknak segítséget adjunk. Bringásként, ha lehet nagyot álmodni, akkor a nemrég vásárolt acélvázas, 1970-es évekből származó országúti Gitane-nal mennék végig az Eroica 200 km-es távján Olaszországban.
