Az ember igyekszik kerülni az angol kifejezések beépítését a magyar nyelvbe, a downhillel nehéz mit kezdeni, nincs magyar megfelelője. Bocsánatos bűn esetleg a lejtőzés, de az etimologizálás nem sokat változtat a lényegen, a downhilles lefelé megy, és nem az akadályok, hanem az ideális ív szabja meg a nyomvonalat, vagyis, ha egy mosógépnyi sziklán át a leggyorsabb, akkor azon kell átmenni.
Hogy mikor, honnan indult, nehéz megmondani, valószínűleg amióta a ma ismert formájában létezik a bicikli, volt valaki, aki csak azért tolta fel egy hegytetőre, hogy leguruljon. Az első úgy-ahogy szervezett versenyeket a hetvenes évek elején Kaliforniában, Marin megyében tartották, pár hosszú hajú hippi jött össze, hogy megnézzék, ki ér le leggyorsabban a Tamalpais völgyébe. Olyan, később legendássá vált arcok tekertek itt, mint Charlie Kelly vagy Joe Breeze, bár ekkor még messze volt a technika a mai színvonaltól.
A hetvenes évek elején leginkább abból lett hegyi bringa, amit nem sajnáltak, huszonéves postás bringákat alakítottak át, esetleg országútikra szereltek egyenes kormányt, messze volt még a teleszkópok és rendes futóművek világa. Kelly csapatára Repack crew-ként hivatkoztak, (repack – átszerel, felújít), mivel a kerékagyakat minden futam után szét kellett szedni és újrazsírozni, ugyanis a kontrafékekből a hosszú, meredek lejtőkön való fékezéstől kiégett a zsír.
Nőtt a tempó, egyre több ember csatlakozott a kis mozgalomhoz, és nem csak a kerékagyak, de a vázak is kezdték feladni. Breeze 1977-ben gyártotta le az első tíz vázat, amelyeket már kifejezetten hegyi felhasználásra szánt. Nem kell komoly dologra gondolni, a váz tervezése egy negyvenes években futott Schwinnből indult ki, ám több ponton megerősítették, a hátsó vázpapucs és a homlokcső között futó párhuzamos csövek is ezért kerültek fel. Nagy dolog volt ez, olyannyira, hogy a Breezer No. 1 jelenleg a Smithsonian intézetben lóg a falról, nem messze egy űrsiklótól.
1979-ben aztán Charlie Kelly és Gary Fisher megalapította a MountainBikes nevű vállalkozást, amelynek ügyes marketingjét jól mutatja, hogy tulajdonképpen erről kapja nevét a sport. A hegyikerékpár sport fejlődése egy könyvet megtöltene, hiszen az elmúlt lassan 50 évben több szakágra vált szét a sport, mint arra bárki számított volna 1970-ben. Az első hivatalos downhill futamot 1990-ben, a Colorado állambeli Durangóban tartották, a Hegyikerékpáros Világkupa részeként. Ez már a UCI, azaz a Union Cycliste Internationale – Nemzetközi Kerékpáros-szövetség által szabályzott verseny volt.
A kilencvenes években sok, addig más szakágban sikeres bringás kezdett el a downhill iránt érdeklődni, mint Daniel Solano vagy Brian Lopes, akik a profi BMX világából érkeztek. Ezeket a sportolókat a sebesség, és az egyre nagyobb ugratók vonzották, hiszen ahogy fejlődött a technika és egyre jobbá váltak maguk az atléták, úgy lettek egyre nehezebben teljesíthetők a pályák. Eleinte amolyan dózerutakon gurultak a versenyzők, mára viszont egy rendes, világkupa sorozatban használt downhill pálya teljesítése sok helyen még gyalog is nehézkes. A downhilles egyedül van a pályán, és az óra ellen küzd, a cél, hogy minél hamarabb érjen a rajttól a célig.
Közben a sport kilépett az erdőből, több országban rendeznek városi futamokat, itt is a lejtő a lényeg, csak az akadályokat lépcsőkre és betonelemekre cserélték a szervezők, de Magyarországon is láttunk már olyan versenyt, ahol a metró mozgólépcsőin kellett legurulniuk a bringásoknak. A változatos terep és a komoly tempó miatt a versenyzőknek egyre komolyabb fizikumra van szükségük, mert bár csak gurulnak 60-70-es tempónál fent maradni a bringán már állóképesség kell. Fizikailag nem kisebb kihívás a downhill, mint más szakágak, csak máshogy terhel meg, de egy technikás, meredek lejtő végére ugyanúgy fogunk lihegni, mintha felfelé tekernénk.
Mint minden szakág, ez is különleges bringát és felszerelést követel meg, ezekkel folytatjuk a jövő héten.
