Egy zöld kör jelzi az útvonal nehézségi szintjét – éppen csak egy fokkal nehezebb, mint a legkönnyebb, kezdő bringásoknak kiépített útvonalat. A talaj puha a hosszú tél alatt összeaszott tűlevelek komposzától és nedves az éjjeli esőtől, minden tekerésnél lehúzza a kerekeket. Mégis, ahogy egyre közelebb érkezik ő, a bringás, látszik, hogy megvan a maga stílusa: elfordítja a kormányt és feldobja a bicikli hátulját a levegőbe. Lefékez a szakadék szélén, földdarabok hullanak alá és sáros földet spriccel szét. A mozdulatai olyan gyorsak és pontosak, hogy nem is gondolnád, milyen emlékeket őriznek az izmai.
Emlékeket arról, hogy milyen érzés leugratni egy szikláról. Ház-méretű magasságokban egyensúlyozni rámpákon. Leugrani és hallani, ahogy a világ neki szurkol, miközben forog, trükköket csinál. Hallani a tömeg hangját, ahogy szemtanúja lesz annak, amit hívhatunk az emberi határok feszegetésének. És végül emlékeket egy balesetről, ami mindezt elvette tőle.
Három évvel ezelőtt ez a belépő, ez az útvonal és egyáltalán a kerékpározás lehetetlennek tűnt. Ahogy az is, hogy valaha mankó nélkül járjon. Egy bizonyos pillanatban még az is kérdéses volt, hogy fog-e tudni még egyedül pisilni. Ha most látjuk, ahogy pocsolyákon ugrat át, alig tudjuk elhinni, hogy három éve 5% esélye volt arra, hogy valaha érezni fogja a lábait. Ahogy azt sem gondolnánk, hogy a kerékpárjáról leszállva csak 3-4 métert tud megtenni bot nélkül.
Ahogy ül a biciklijén, nem látsz mást csak egy jó bringást. Paul Basagoitia minden eddigi, halált megvető trükkje közül ez a legnagyobb.
október 16., Utah. Nagy izgalommal ébredtek fel aznap a biciklisek és a rajongók: eljött a Red Bull Rampage verseny utolsó fordulója. Az elmúlt néhány hétben a világ legjobb csapatai vájták és alakították a vörös hegyet: a vízszintes felületekből, az éles barázdákból és a hatalmas kanyonokból létrehozták az emberfeletti mutatványok színhelyét. A terep készen állt, hogy öngyilkos mozdulatokat, vakmerő ugrásokat és végtelennek tűnő másodpercekig tartó szabadeséseket mutassanak be fölötte.
Egy közelgő vihar miatt egy nappal előrehozták a versenyt, így mindenki kapkodott: a versenyzők még számítottak egy nap pihenőre. Mindenki, kivéve Paul Basagoitia, az akkor 29 éves, tapasztalt versenyzőt, aki nyugodtan és kipihenten ébredt. 2008 óta vett részt a Red Bull Rampage-on, a lejtők nagymestere volt és profi a BMX-es trükkökben, amiket ő mountain bike-on hajtott végre. Mostanában azonban úgy érezte túl nagy rajta a nyomás – a folyamatos megújulás és az egyre veszélyesebb trükkök keresése kezdték kiégetni. Úgy indult el a versenyen, hogy ez lesz az utolsó: megnyeri a versenyt, hazamegy, és a nyereményből megkéri a barátnője kezét. Sajnos nem úgy alakult, ahogy tervezte.
Paul magabiztosan állt rajthoz. Mindössze a kanyon fölötti hátraszaltó miatt izgult, de megcsinálta: a sebesség, az ugrás, az érkezés, minden tökéletes volt. Ezután következett egy hatalmas ugratás. Ez is sikerült. Paul nem is gondolta volna, hogy ilyen jól fog menni. Ment tehát tovább, egy átlagos trükk állt előtte, egy kanyon feletti ugratás. Remekül indult neki a feladatnak, jól rugaszkodott el.
A versenyen készült felvételen hallani lehet, ahogy a levegőben káromkodik egyet.
Nagyobb volt a sebessége, mint amire számított és landolásnál a becsapódástól majdnem lerepült a pályáról. De Paul még mindig a bringán ült és úgy tűnt, vissza tud jönni. Azonban ekkor beakadt a pedálja egy bokorba és átbukott a kormányon. A homokos útra érkezett, átesett egy homokpadon és a hátán landolt. Ez kiverte a biztosítékot: dühös volt. Hiszen olyan jól ment a verseny! De semmi gond: még mindig ott a második menet.
Paul édesapja gyakran viccelődött azzal, hogy fia még járni sem tudott, amikor már biciklin ült. Ez persze nem volt igaz, de tény, hogy Paul már 2 éves kora óta inkább két keréken szeretett közlekedni. Az emberek csak úgy ismerték: a biciklis kisfiú.
Hat évesen édesanyja benevezte egy BMX versenyre, ahol 3. lett. „Emlékszem a kupára, amit kaptam!” – nevet Paul – „Azt gondoltam, minden hétvégén nyerek majd egyet, hogy minél több legyen.” Sokáig ez így is volt: minden versenyt megnyert, amire benevezett. És persze, ezt imádta. Édesanyjával minden hétvégén versenyekre utaztak, így 10 éves korára a világ legjobbja volt a korosztályában. A sikerrel együtt persze a nyomás is folyamatosan nőtt rajta: „Amikor nem voltam jó formában, anya rám kiabált: Minek ölünk ennyi pénzt ebbe, ha nem teljesítesz jól?” Ekkor Paul mindössze hét éves volt.
14 évesen váltott mountain bike-ra és ebben azt élte meg az egyik legnagyobb előnynek, hogy nem kellett többé az anyját is bevonnia. Most lett csak igazán friss a levegő! Azonban a gyerekkorában belenevelt erőszakos hajtás mélyen benne maradt.
Három évvel később egy barátja, Cam vezette be a szabadstílusba, az első versenyét az ő biciklijével nyerte meg. A versenyzés mellett még gimnáziumba járt és több pénzt keresett a tanárainál. Hamarosan ebben az ágazatban is a legjobbak közé számított, és megépítette a saját pályáját, ahol házi versenyeket is rendezett. Egy ilyen verseny after buliján ismerte meg Nichole-t, a gimi hajdani pompom-lányát, aki jelenleg is a barátnője.
Nichole volt az első, aki mellette termett, a baleset után. Paul a földön feküdt, nem tudott felkelni és hatalmába kerítette a pánik: „Szívem, nem tudom mozgatni a lábam. Nem tudom mozgatni a lábam!”
Megérkeztek a mentők, először autóval akarták elvinni, de az egyik medikus a sarkára állt: gerincsérülés, ide helikopter kell!
Rémisztő látvány volt, ahogy a helikopter minél közelebb próbált leszállni a sérülthez. A propellerek hatalmas porfelhőt kavartak, ami mindenkit elnyelt. Kövek pattantak vissza a lapátokról. Az örvénylő törmelék felsebzette Paul arcát.
Mivel a baleset nem tűnt súlyosnak, még a bemondók sem tudták, hogy mi a helyzet. Ahogy a helikopter felemelkedett, az egyik mentős odaszólt Paul-nak: „Mindenki téged ünnepel. Integess nekik. Hadd tudják, hogy jól vagy.”
Paul majdnem meg is tette, de rájött, hogy ennél nagyobbat nem is hazudhatna a nézőinek: ugyanis tudta, hogy egyáltalán nincs jól.
Amikor megérkeztek a kórházba, azonnal betolták a műtőbe, hogy kezdetét vegye a 10 és fél órás küzdelem. Még mielőtt altatták volna, az orvosok elmagyarázták neki mi fog történni: hogy csökkenteni kell a gerincére nehezedő nyomást, Paul azonban nem figyelt. Csak arra koncentrált, hogy végre meg tudja mozdítani a lábát.
Amikor Paul felébredt nem várták jó hírek: az orvosok elmondták, hogy kb. 5 % esélye van arra, hogy valaha is érezze a lábait. Bél- és hólyagproblémái lehetnek. Élete végéig kerekesszékhez lesz kötve.
Paul volt az első, aki megcsinálta a 720-at mountain bike-on, az első aki duplaszaltózott a természetben, most pedig ahhoz is nővér segítségét kell kérnie, hogy kikeljen az ágyból – akárcsak egy gyereket vennének fel. Nichole segített neki mosakodni, ahhoz pedig, hogy vizelhessen katétert kellett felhelyezni, minden egyes alkalommal.
Egyszerre minden, amiért egész életében dolgozott, eltűnt. A biciklizés, a versenyek, a filmek, minden. Az az élet, melyben reggel felkelt és bármit megtehetett, amit csak akart. A tolószékben ülve a négy fal között egyre élesebben tolakodott a fejébe a gondolat: ha ez lesz innentől az élete, nem lenne jobb meghalni? Mindig azt mondta Nichole-nak: inkább a halál, mint hogy mozgássérültként éljen.
Pár hónappal később Paul elküldte magától Nichole-t: „Te nem erre vállalkoztál. El kell menned.” Azonban a lány dühösen válaszolt: „Együtt csináljuk végig.” Végül három hónap után Paul kerekesszékben hagyta el a kórházat. Sötét hónapok következtek, a család, a rajongók és a barátok támogatása ellenére, Paul egyedül akart lenni. Nem akart a tolószékből felnézni másokra és nem akarta, hogy az emberek így lássák. Amikor Nichole hazaért a munkából a sötétben üldögélve találta párját: „érezni lehetett a szomorúságot.” A lány széthúzta a függönyöket és beengedte a napfényt.
A legnagyobb elkeseredettség közepette is egy cél lebegett Paul előtt: újra járni. Ugyanazzal az erőbedobással edzett, mint amikor új trükköt akart megtanulni. A kupákkal és érmekkel teli szoba átalakult a felépülés központjává. Napi hat órán át gyakorolt, hogy újra lábra állhasson. Ilyenkor kikapcsolta a telefonját, edzett és közben bámulta a falakon függő díjakat. Heti kétszer járt akupunktúrára, a mindennapos edzéssel együtt ez sokkal több volt, mint amit az orvos ajánlott neki: hogy próbáljon jeleket küldeni a lábujjaiba.
A kemény munka lassan kifizetődni látszott, Paul már elég izmot épített vissza, ahhoz, hogy ki tudjon emelkedni a tolószékéből és felemelje a lábát. Majd már képes volt megtenni pár lépést, eljutott az ajtóig, végül ki a napsütéses utcára. Nyolc hónap után lecserélte a járókeretet két mankóra. Újra el merte hagyni az otthonát és találkozni a barátaival. Nem sokkal később újabb mérföldkő következett: már vezetni is tudott.
A kórházban dolgozóktól megtudta, amikor gerincsérüléssel vittek be valakit és elkezdte meglátogatni sorstársait. Reményt vitt nekik, két lábon. Olyan emberekkel találkozott, akik sokkal rosszabb helyzetben voltak nála – teljesen lebénultak, vagy már átestek a kritikus két éven és még mindig tolószékben ültek. Ettől kezdve máshogy nézett a saját sérülésére. Mások történeteit hallgatva jött az ihlet, hogy megossza a felvételeket, amiket már a sérülés utáni első héten elkezdett felvenni: a felépülésének történetét. A Red Bull Media House utat is nyitott a dokumentumfilmnek, és Paul semmit nem tartott magában: voltak olyan jelenetek, melyekkel nem tudott mit kezdeni a rendező. Ilyen volt például az a GoPro-s felvétel is, ami magát a balesetet rögzítette. „A saját szemszögéből végignézni, ahogy valakinek megváltozik az élete… egyszerűen nem tudtam, mit kezdjek ezzel a felvétellel” – nyilatkozta Fernando Villena.
Aztán ott volt még az a videó is, amit Paul készített mindössze pár nappal a sérülés után, a wc-ben, meztelenül. A nyolc perces felvétel olyannyira traumatikus volt, hogy nem kerülhetett bele a filmbe. Végül Fernando rájött, hogy nem vághatja meg a történteket: minden úgy jelent meg, ahogy valójában történt. Így készül el végül az Any of us című film, további 17 gerincsértült történetével kiegészülve.
Ahogy egyre segélykérő több üzenet érkezett Paul-hoz, úgy múlt a saját maga felett érzett sajnálata. Ekkor már hónapok óta szobabiciklin tekert, fenekét és lábikráját azonban még mindig nem érezte és nem tudta megfeszíteni térdtől lefelé a lábait. Pedálozni viszont tudott, ám ez nem volt elég: ki akart menni a szabadba.
Körülbelül egy évvel a baleset után Nichole munka után hazaérve párját a garázsban találta egy barátja és egy bicikli társaságában.
„Ez meg kinek a biciklije?” – kérdezte.
„Az enyém” – válaszolt Paul.
Nichole egy pillanatra lefagyott, majd csak annyit mondott: „Oké.”
Paul másnap biciklitúrára ment.
És valóra vált édesapja viccelődése: Bár menni nem tudott segítség nélkül, mégis biciklizett.
2017-ben kapott egy barátjától egy elektromos biciklit. Kezdetben dühös lett: megcsinálta a Rampage-t, nincs szüksége motorra a biciklijére! Végül mégis kipróbálta és az első emelkedőn rájött, hogy ez a járgány meg fogja változtatni az életét. Bár továbbra sem volt könnyű emelkedőn tekernie és nem volt gyorsabb egy teljesen amatőr kerékpárosnál, rengeteg út nyílt meg előtte: úgy érezte, visszakapta az életét. Már nem kellett rá várni, ha a barátaival indult túrára. Újra megpróbálkozott a régi, kisebb trükkökkel – és sikerültek neki!
Lassan elérkezett a két éves fordulópont – annyi ideje van fejlődni egy sérültnek a balesete után – és Paul úgy érezte, még van egy kis elintéznivalója. Hónapokig készült titokban: először csak állt a fal mellett, a botja nélkül. Majd megpróbált tenni pár lépést. Amikor 4-5 lépést magabiztosan meg tudott tenni, úgy érezte, készen áll.
Két évvel a baleset után, Paul felállt a székéből – a nyilvánosság előtt először – eldobta a botját és odasétált Nichole-hoz. Letérdelt a lány elé és a malibui naplemente fényében megkérte a kezét.
Forrás: https://www.bicycling.com/culture/a28186407/paul-basagoitia-bike/
