Ahogyan a nap is érzékelhetően melegebben süt fel a hegyek mögött, úgy gyülekeznek egyre népesebb bicóshadak a völgyekben. A Libegőtől lefelé vezető Zugligeti úton már javában méhrajként zümmögnek a racsnik a szebbnél szebb fulltelós csodákon, amiket kívülállóként csak tátott szájjal bámul az ember. De vajon tudjátok-e pontosan, hogy egy downhill, freeride vagy enduro bringa zúgott el előttetek? Mutatjuk a különbségeket az eszközök és a szakágak között.
Gyerünk le a hegyről!
A downhill sokaknak ismerősen cseng, sőt, talán a legtöbbeknek. Az összteleszkópos bringákat általános felépítésük miatt gyakran asszociálják a gravitáció kérlelhetetlenségére bízott műfajjal, azonban nem mindegyikük downhill kerékpár. Kívülről ez ugyan nem látszik, de a kötelező lejtmenet miatt egy ilyen bringa baromi nehéz, akár 20 kilót is nyomhat. Erre nem csak a sebesség miatt van szükség, hanem kialakítása miatt is, hiszen másképp nem lehetne számítani rá a sziklaerdők, ledobók és hosszú ugratók végeláthatatlan sorozatán. A felfüggesztések hossza is árulkodó, hiszen szintén a pálya tulajdonságai miatt az első – legtöbbször duplavállas – teleszkóp becsúszószárának és a hátsó rugóstagnak is egyaránt legalább 20 cm az útja, de inkább több. Az üléspozíció beállítása sem mindegy, a DH kerékpárokon a többihez képest magasabban, egyenesebben ülnek, messzebb a hátsó kerék fölött, hogy jobban tudjanak egyensúlyozni a meredek szakaszokon. A száguldást meg is kell zabolázni valahogy, ezért ezeket a kerékpárokat nagyteljesítményű hidraulikus tárcsafékekkel és mélyebben bordázott külső abroncsokkal szerelik fel.
A downhill verseny lényegében arról szól, hogy a résztvevők a lehető legprecízebben megtanulják az adott pálya legapróbb részleteit, majd 3–5 perc alatt a legjobb tudásuk szerint lerongyolnak rajta.
Szabadon, akárhol
Felépítésben a freeride bicók hasonlítanak legjobban downhilles nagytestvéreikre, de a többrétű használhatóság érdekében a kulcsfontosságú pontokon különböznek. A freeride stílust sokszor nem övezik kőkemény versenykörülmények, ezért sem a váznak, sem az egész összeállításnak nem kell annyira ellenállónak lennie, mint downhill esetén, így a 20 helyett inkább csak 12–15 kilót nyomnak.
Mi is az Enduro pontosan?
Először is ebben a szakágban a kerékpárok már sokkal jobban hasonlítanak a földi halandók által használtakra. A freeride-hoz hasonlatosan itt is megkapjuk ugyan a hátsó teleszkóp élményét, de a front villa már nem szükséges, hogy duplavállas legyen. Ezzel együtt az egész geometria már inkább a dirt bike-ok formavilágát idézi.
Szóval felpattanva erre a verzatilis gépezetre a rali autósporthoz hasonló struktúrában kell teljesíteni a verseny etapjait, amikből akár hat is lehet. Az enduro versenyeken indulók nem gyakorolhatnak naphosszat egy pályát, mint a downhillesek, itt egy rövid pályabejáró menetet követően kell kihozniuk magukból a maximumot. Sőt, alkatrészeket sem cserélhetnek, ugyanazzal a bringával kell végigcsinálniuk az egész eseményt. Az egyes részek körülbelül tíz percesek, és az ezeken teljesített időeredmények összeadódnak. Kondi bőven kell hozzá, mert egy nagyobb lélegzetvételű enduro verseny eltarthat egy egész hétvégén át.
