Egy sík mellékutcából érkezve hirtelen falként emelkedik előttünk az út. A domb csak 600 méter magas, de a lábánál állva úgy tűnik, lehetetlen megmászni. Már több, mint hat órája ülök nyeregben.
- Ez meg mi?! – kérdezi Andrea.
- Ez a Koppenberg – válaszolom gyorsan és a lehető legkisebb energiafelhasználással.
- Ó, Jézusom.
A világ egyik legkeményebb útvonalán tekerünk: 229 km, többek között Belgium kockakövekkel tarkított utcáin. Pontos másolata ez a Tour de Flandria versenynek. Három barátommal indultam útnak. Miután 160 km-t megtettünk, elértük a legnagyobb kihívást: ott tornyosult előttünk a Koppenberg.
Szemerkél az eső, és az éles, szabálytalan kockakövek felületén megcsillan az olaj. Az út úgy fest, mint egy hadiárok, amit a domb oldalába ástak. Több tucat ember tolja felfelé lihegve a bringát rajta. A nehézkesen lépdelő vádlikat sár borítja. Van, akinek az arcát is.
Eleve alacsony fokozatban indulok el, de az izmaim így is tiltakoznak. A frissesség és rugalmasság, ami reggel még megvolt, mostanra csak emlék. Még alacsonyabb fokozatra váltok, de halk kattanás jelzi, hogy nincs tovább: elértem a legkisebb fogaskereket, a 32-est. Még csak 50-60 métert haladtam és máris elhagy az erőm.
Azt hittük, fel vagyunk készülve rá. Vastagabb gumikat szereztünk be és megerősítettük a kormányt. Megnéztük a Koppenbergen zajló versenyeket YouTube-on. Hónapokig megszállottként lestem minden infót a dombról.
Első alkalommal 1976-ban került az emelkedő a figyelem központjába, amikor még Eddy Merckx is kénytelen volt leszállni a nyeregből. 1985-ben, a Flandria legnehezebb évében, amikor szakadó esőben és téli hidegben kellett versenyezniük a résztvevőknek, 173 főből mindössze ketten tekertek fel a domb csúcsára (és csak 24-en értek célba).
Belül tudtam, hogy bőven van félnivalóm, azonban önhittségem, a fotók megtévesztő kameraállása, mely következtében online laposabbnak tűnt a domb és a modern felszerelésbe vetett bizodalmam elhitette velem, hogy nem lesz ez olyan nehéz. A számokra koncentráltam: a dombon átvezető út 600 méter hosszú, átlagosan 11,6%-os emelkedéssel, aminek a maximuma 22%. Miután megmásztam a híres olasz Monte Zoncolant (10 km 12%-os átlagos emelkedéssel), úgy gondoltam, hogy ha megfelelő sebességgel haladok, ezt is meg tudom csinálni.
De a Koppenberg más véleményen volt.
Eljött a legnehezebb rész. Az út mintha egyre szűkebb lenne. Szlalomozni kezdek, hogy kikerüljem az előttem haladó bringásokat, néhányat sikerül is megelőznöm. A lábaim már nem bírják, a vállaim próbálják kisegíteni őket, jobbra-balra dőlök, hogy nagyobb súlyt tudjak a pedálokra helyezni. A pulzusom majdnem 180 ütés/perc. De elhatároztam, hogy nyeregben maradok.
A kockakövek ráznak, olyan érzés, mintha az izmaim leválnának a csontjaimról. Az előttem haladó balra fordul. Nincs más választásom, megyek utána. Már a határaimat feszegetem, nincs erőm megelőzni. Hirtelen mindkét kerekem beragad a sárba. Hogy ne essek el, le kell tennem a jobb lábam.
Vége.
Leszállok. Kimerült vagyok és csalódott. Előre hallom a barátaim hangját: „Milyen volt a Koppenberg? Hogy? Hát nem sikerült? Letetted a lábad? Elmentél egészen Belgiumig, hogy aztán felsétálj?”
Megpróbálok visszaülni a nyeregbe, de az út nagyon csúszik. Két tekerés után újra leszállok. Gyalog menni azonban még talán nehezebb is, mint biciklivel! A kerékpáros cipőm csúszós talpa gúnyosan nyikorog, ahogy próbálom megtámasztani a kockaköveken. Végül felérek a csúcsra, itt találkozom a többiekkel. Kiderül, hogy senki nem tudta végigtekerni. Mateus utolsó erőfeszítéseit egy cifra káromkodásba fekteti. Mindannyian nevetünk.
„Szóval – kérdezi Michael – „jövőre Roubaix?”
Forrás: bicycling.com
Borítókép: Courtesy Sportograf