A 125 éves múltra visszatekintő Párizs–Roubaix nem csak az egyik legrégebbi, de a világ egyik leghíresebb (hírhedtebb) országúti kerékpárversenyévé nőtte ki magát az idők során, amelyen már elindulni önmagában is óriási presztízst és kihívást jelent, hát még végig is menni rajta!
A patinás franciaországi presztízsviadalt, amelyet beszédesen csak az „Észak Poklaként” szokás aposztrofálni, a terep és a körülmények együttesen tették a legkeményebb egynapos klasszikussá: az eleve kegyetlenül hosszú táv nagy részét borzalmas minőségű, szűk kis vidéki utakon kell teljesíteni, tengernyi porral és macskakővel megspékelve. Ráadásul Franciaország ezen északi részén még az eredeti, áprilisi időpontban is gyakori a hideg, szeles, esős időjárás – el lehet képzelni hát, milyen októberben…
A tavalyi verseny ugyanis a pandémia okán sajnos egy az egyben elmaradt, idén pedig október elejére kellett átrakniuk a szervezőknek, így ezúttal még a Párizs–Roubaix szintjén mérve is extra kemény kihívásokkal kellett szembenézniük az indulóknak: a 257 kilométeres táv mellé kaptak a nyakukba egy jó nagy adag esőt, és ennek nyomán iszonyat mennyiségű sarat, úgy néztek ki szegények, mintha egyenesen a cyclocross-világbajnokságról, vagy egy túlélőtúráról érkeztek volna.
A borzalmasan nehéz terepen folyamatosan estek-keltek a versenyzők, rengetegen feladták, és akik maradtak, azok is drámai körülmények között értek be. A korábban sokszor inkább a pályán kívüli balhéival a figyelem középpontjába kerülő Gianni Moscon most például egyértelműen teljesítményével vívta ki az elismerést: harminc kilométerrel a cél előtt már 1:15 perces előnyt épített fel egyedül, ami ilyen lehetetlen körülmények között jelentősnek számít. Végül mégis a körülmények és az erőltetett menet áldozatává vált: előbb kapott egy hátsó defektet – a bringacserével elment jó fél perc –, majd nem sokkal később az új bringával bukott is nagy igyekezetében. Volt előny, nincs előny.
Az olasz fenegyereket így beérte a nagy esélyes Mathieu van der Poel húzta hármas (a holland zseni mellett az egész nap elképesztően nagyot versenyző Sonny Colbrelli és az abszolút meglepetésember Florian Vermeersch volt még ott), és a roubaix-i velodromba érve már tudni lehetett, közülük kerül ki a győztes. A legtöbben persze Van der Poelra fogadtak volna, de itt kijött, hogy hiába számít valaki jobb sprinternek, mint riválisai, 257 km és több mint hatórányi tekerés után, ilyen körülmények között már nem ez a döntő. Az Alpecin sztárját így az utolsó métereken Colbrelli és Vermeersch is megelőzte, negyediknek meg bejött Moscon, aki utóbb roppant szimpatikusan és realistán nem a bringájára és a körülményekre fogta a dolgot, hanem egyenesen kijelentette, ha a gikszerek nem jönnek közben, akkor sem biztos, hogy nyert volna, hiszen „egy Roubaix-n sosincs olyan, hogy biztos.”
Az azonban mégiscsak biztos, hogy az idei verseny és a célba érés után tetőtől talpig sárosan a földre roskadó, önkívületben ünneplő Colbrelli ünneplése nagyon sokáig emlékezetes marad.
„Ez volt az első Párizs–Roubaix-m, még mindig nem hiszem el, mit vittem véghez ezeken a köveken… De a sár is borzasztó nehéz volt. Néhányszor nagyon közel voltam a bukáshoz, de a mentáltréningeknek köszönhetően fejben meg tudtam őrizni a koncentrációt, fennmaradtam a bringán és végig követtem Van der Poelt. Ez egy legendás nap volt, életem legcsodálatosabb győzelme ez!”
A Roubaix mezőnyében tíz év (Szeghalmi Bálint 2011-es részvétele) után újra ott volt egy magyar versenyző is, ami már önmagában jelentős fegyvertény, még ha a BikeExchange-ben versenyző Peák Barnabás a mezőny nagy részével együtt fel is adta az emberpróbáló küzdelmeket.
Aki pedig szeretne még több elképesztő képet nézegetni a versenyről, annak javasoljuk ezt a lélegzetelállító galériát: https://cyclingtips.com/2021/10/gallery-snapshots-of-hell-at-paris-roubaix/
Borítókép: Reuters
