A L’Etape du Tour-t minden év júliusában, a Tour de France idején rendezik meg. Ez az egyik legnagyobb kihívást jelentő verseny az amatőr kerékpárosok számára, ahol az indulók belekóstolhatnak a profi kerékpározásba. A versenyzőknek lehetőségük van profi körülmények között (lezárt utakon és teljes támogatással) teljesíteni az adott év egyik legnehezebb hegyi szakaszát. Több mint 10 000 kerékpáros érkezik a világ minden tájáról, hogy megmutassák, mire képesek. Legtöbbjük célja, hogy egy nap úgy éljenek majd, mint a hőseik.
Számomra ez a nap 2014-ben jött el. Édesapámmal bevállaltuk az akkori Tour 18. szakaszát. Pau-ból indultunk, a szakaszt pedig a Hautacam tetején fejeztük be. Ez egy 140 km-es szakasz volt, de nem ez adta a dolog nehézségét. Az igazi kihívás a szintemelkedés volt. Nemcsak a Hautacam-ot kellett megmásznunk (13,6 km átlagosan 7,8%-os emelkedővel), hanem előtte még a félelmetes Col du Tourmalet emelkedővel is meg kellett küzdenünk, melyet mítoszok és legendák öveznek. Összesen tehát egy nap alatt 4400 méter szintemelkedést teljesítettünk, ami a Mount Everest felét jelenti.
Egy ekkora eseményre kemény dolog felkészülni, főleg ha Dél-Angliából származol. A hathónapnyi edzés alatt minden tőlem telhetőt megtettem, hogy a leginkább imitálni tudjam a versenyt Hampshire dombjain. Fokozatosan fejlődtem és kezdtem egyre jobban tekerni – apával együtt úgy éreztük, készen állunk a nagy napra. Spoiler: nem álltunk készen…
A verseny napján, július 20-án száraz és napos idő volt Pau-ban. A 13 000 versenyző mindegyike nehezen aludt előző éjszaka, mert csak a verseny körül forogtak a gondolataik. Ezért szinte megkönnyebbülés volt, mikor reggel 8 óra után, 500 fős csoportokban végre elindulhattunk. Az elején minden zökkenőmentes volt. Sikerült tartani az átlagsebességünket és próbáltunk egy kis előnyt szerezni magunknak az időkorláttal szemben.
28 kilométer után Côte de Bénéjacq-hez értünk. Az útvonaltérképen ez csak egy kis fekvőrendőrnek tűnt azokhoz az emelkedőkhöz képest, amik aznap még ránk vártak. Több ezer hasonlóan gondolkodó lélekkel voltunk körülvéve. Mindannyian élveztük, hogy azon az aszfalton haladhatunk, amelyen a profik alig néhány nap múlva gurulnak majd végig. Ez a pillanat azonban nem tartott sokáig. Időközben „megfeledkeztem” apámról és akkor láttam őt újra, mikor éppen átgurult egy harmadik kategóriás emelkedő tetején, és vészjósló pillantást vetett rám.
„Ez a legnagyobb emelkedő, amivel valaha is dolgunk volt” – mondta.
https://www.instagram.com/p/qt644GNMYk/?hl=en
Nem sokkal ezután egy újabb harmadik kategóriás emelkedőt teljesítettünk különösebb probléma nélkül. Vészesen közeledett a Tourmalet. Ez volt az első “col”, amit 1910-ben a Tour de France-on használtak, és ami után az akkori szakaszgyőztes, Octave Lapize állítólag azt kiáltotta a verseny szervezőinek, hogy “gyilkosok vagytok”, amiért átküldték őket ezen az emelkedőn. Teljesen egyetértettem vele, miközben felfelé kígyóztunk. Az addigi vidám hangulatunk – az időjárással együtt – rosszra fordult. Csendesen haladtunk felfelé, közben pedig inkább hasonlítottunk egy temetési menetre, mint a világ legjobb versenyét ünneplő kerékpárosokra. Egyre feljebb és feljebb jutottunk, a versenyzők pedig elkezdtek elhaladni mellettünk, csakhogy az ellenkező irányba, ugyanis sorra feladták a versenyt. Ennek hatására egyre csak erősödött bennem a félelem, apámmal pedig váltottunk pár aggódó pillantást.
Mire a csúcsra értünk a hőmérséklet 18°C-ról háromra csökkent. Mindketten fáztunk, a nyári felszerelésünk pedig, ami teljesen átázott az esőben, egy kicsit sem melegített fel minket. Több mint két órán át kínlódtam, mire felértem ennek a 21 kilométeres emelkedőnek a tetejére. Nagyon büszke voltam magamra, főleg miután annyi embert láttam visszafordulni. De a neheze még hátra volt.
Egy olyan lejtő állt előttünk, ami még egy száraz napon is próbára tette volna a kerékpárkezelési képességeimet. Ahogy óvatosan haladtunk lefelé, rájöttem, hogy semmit sem érzek a testemen. A lábam remegett a hidegtől, a fagyos kezeimmel pedig alig bírtam kezelni a fékeket. Nagyon lassan haladtunk, az utunkat pedig magukra hagyott biciklik szegélyezték, melyekről olyan versenyzők szálltak le, akik már nem bírták tovább a Pireneusok szélsőséges körülményeit.
„Miért csináljuk ezt?” – gondoltam.
Teljesen kimerülten léptünk be abba a kis kávézóba, ami tele volt hozzánk hasonló kerékpárosokkal. Az emelkedő fizikailag, a lejtő pedig lelkileg készített ki minket. Mindketten elgondolkodtunk azon, hogy folytatni kellene-e a versenyt, de a válasz egyértelmű volt. Igen.
Visszamásztunk a biciklijeinkre és küzdöttünk tovább, a kitartásunk pedig kifizetődött, ugyanis elértük a Hautacam alját, ahol a már célba ért versenyzők tömegei fogadtak minket, és bátorítást nyújtottak az végső emelkedő előtt. Az utolsó 13,8 kilométer a mai napig a leglassabban megtett táv, amit valaha lebicikliztem. Gyötrődtem, miközben a pedálokat tekertem, a combizmaim folyamatosan panaszkodtak, apámnak pedig háromszor is meg kellett állnia, hogy megszabaduljon a vádlijában lévő görcsöktől. Amikor már a nyolcadik órát töltöttük a kerékpáron, elkezdtünk aggódni az időkorlát miatt, de végül ez nem jelentett problémát.
Két kilométerrel a vége előtt már csak azon voltunk, hogy kiélvezzük ennek a hihetetlen versenynek az utolsó perceit. Az Etape du Tour valóban különleges. Lehetőséget adott arra, hogy úgy érezzem magam, mint egy profi versenyző, és megtapasztaljam egy ilyen nagyszabású esemény magasságait és mélységeit a hegyi szakaszokon. Ezen a napon a mezőny több mint 25%-a esett ki a cél előtt. Kétségtelen, hogy ez a verseny nem a gyengéknek való, ahogy a Tour de France sem. De ahogy a Hautacam tetején áthaladtam a célvonalon, ugyanaz az érzés fogott el, mint amit a profik érezhetnek, amikor a Champs Elysées-n végre befejezik a Tour-t. Öröm, egyben megkönnyebbülés. Apám is ugyanígy volt ezzel. Telve volt érzelmekkel, de közben – ahogy ő mondta – örült, hogy túlélte ezt a “rohadt kemény napot”.
Nyolc év telt el azóta és apámmal lett egy közös tetoválásunk – az útvonal körvonala – a verseny emlékére. Akárcsak ez a tetoválás, az a nap is mindig velem marad. Kegyetlen volt, de egyben hihetetlen élmény is. Mélységes tiszteletet érzek a profik iránt, akiket négy nappal később figyeltem, ahogy sokkal gyorsabban mentek, mint én. Mindenki tapsot érdemel, aki vállalja ezt a kihívást, akár Franciaországban, akár a világ más Etape-versenyein. Nemrégiben részt vettem a L’Etape Czech Republic-on, és a prágai célba érkezéskor ugyanazt a sikerélményt éreztem, mint a Hautacam-on, még úgy is, hogy ez útvonal kevesebb hegyet tartalmazott.
Egy átlagos kerékpáros számára a L’Etape du Tour az egyik legnagyobb kihívás, amit ebben a sportban vállalhat. Akkor miért érdemes belevágni? Nos, ezt a felfoghatatlan érzést csak akkor fogod megtapasztalni, ha egyszer végigcsinálod a versenyt.
Az idei L’Etape du Tour július 10-én került megrendezésre. A 2022-es Tour de France 12. szakaszát követte, amely az Alpe D’Huez-en ért véget, előtte pedig a versenyzőknek a Col du Galibier és a Col du la Croix de Fer emelkedőkön kellett áthaladniuk.
