„Sosem gondoltam magamról, hogy legyőzhetetlen vagyok” – nyilatkozta nemrégiben Tadej Pogačar egy riporteri kérdésre. Ami persze nem véletlenül hangzott el: a szlovén zseni lassan ahol csak elindul, mindent megnyer.
Az idei naptári évben például háromból három győzelemmel kezdett, és nem is kis győzelmekkel: csapata „háziversenyén”, az Emírségek körversenyén hozta a kötelező címvédést, ezt követően a Valter Attila szenzációs teljesítményéről is emlékezetes Strade Bianche egynaposán demonstrált erőt 50 km-es szökevénysikerével, majd a Tirreno-Adriaticót is kétperces előnnyel húzta be.
Nem csoda, hogy mindenki szuperlatívuszokat zeng róla – Pogačar ráadásul olyan ikonok elismerését is kiérdemelte, akik nem mérik bőkezűen a dicséreteket. Bradley Wiggins például egyáltalán nem is próbálta visszafogni a véleményét, a maga sajátos, szókimondó stílusában egyenesen „k*ra hihetetlennek” nevezte, amit a szlovén rakéta művel, Eddy Merckx pedig az olasz Campionissimo fokozó kifejezést használta, ami nagyjából a bajnokok bajnokának felel meg magyarul, és anno a legendás olasz duóra, Fausto Coppira és Gino Bartalira használták leginkább. Wiggins egyenesen Bartalihoz hasonlította Pogačart, aminél nagyobb megtiszteltetést nem nagyon lehetne elképzelni. „Sosem láttam még testközelből hozzá hasonló versenyzőt – a hatvanas évek végi egyeduralkodó Merckxre emlékeztet, annyira domináns” – mondta az Eurosport szakértőjeként dolgozó ötszörös olimpiai bajnok, Tour de France-győztes Sir Bradley, aki látott már azért egy s mást, de Pogačar Strade Bianche-szólógyőzelmén még ő is teljesen elképedt. Elképesztőnek nevezte, ahogy 50 km-rel a cél előtt faképnél hagyta a mezőnyt, és a táv fennmaradó negyedét teljesen egyedül tekerte végig, 50 km/órás sebességgel. „Olyan nagy élmény nézni még a kísérőmotorról is a versenyzését, hogy egyszerűen kiváltságosnak érzem magam tőle!”
Merckx sem fukarkodott a jelzőkkel, pedig ő aztán tényleg nem az az agyondicsérős fajta (szegény Remco Evenepoel tudna mesélni). Minden idők talán legjobbja a következőképpen jellemezte Pogačart: „Egyre nehezebb megtalálni a megfelelő szót arra, amit ez az ifjú srác művel. Ha arra gondolunk, hogy még mindig csak 23 éves, hihetetlen, hogy mire képes. Megfigyelhető egyfajta tendencia, hogy manapság már egyre fiatalabbak a győztesek, de amit ő csinál, az teljesen egyedülálló.”
Pogačar dominanciájáról sokat elmond, hogy kis túlzással már a riválisok is csak a csodában bíznak azokon a versenyeken, ahol ő rajthoz áll; Evenepoel például a Milánó–Sanremo előtt kerek-perec kijelentette, csak akkor lehet esélye, ha Pogačar nagyon rossz napot fog ki.
Ezek fényében végképp nem sok jóval kecsegtet az ellenfelek számára, hogy az Emirates klasszisa saját bevallása szerint már most sincs messze a Tour de France-formájától – és addig hátra van még három és fél hónap!
