Idén a versenyzőknek nem csak egymással és a brutális hegyekkel, de közben egy még keményebb ellenféllel is meg kell küzdeniük: az extrém hőséggel.
Három héten át napi 150-200 kilométereket teljesíteni versenykörülmények között eleve emberfeletti. Idén ráadásul a szokatlanul nagy meleg miatt nem egyszer 38-40 fokban kellett végigszenvednie a mezőnynek a távokat, sokszor még a hegyekben sem volt kellemes a hőmérséklet – a versenyzők szerint a többi sportágban ilyen extrém körülmények között már lefújták volna a versenyt. (Arról, hogy a Dél-Franciaországban, a Pireneusok környékén milyen emberpróbáló melegek tudnak lenni ilyentájt, Valter Attila is tudna mesélni, aki az egy hónappal korábbi okcitán körön kapott napszúrást, s adta fel végül a versenyt a záróetapon. A magyar klasszis egyébként a héten Olaszországban edzőtáborozott, ahol meg egy figyelmetlen motoros ütötte el, szerencsére nincs nagyobb baja).
De tudnának mesélni a Quick-Step versenyzői is.
Az idei Tour egyik tragikus hőse például mindenképpen Michael Mörköv, aki alapesetben a világ egyik, ha nem a legjobb felvezetőembereként jeleskedik – oroszlánrésze volt Mark Cavendish tavalyi parádéjában és Eddy Merckx rekordjának kiegyenlítésében is –, most azonban egészen más miatt került a figyelem középpontjába. A 15. etap az idei verseny holtversenyben második lehosszabb szakasza volt a maga 202.5 kilométerével, végig 40 fok körüli hőséggel. Itt került bajba a derék dán, amikor már a táv elején elvesztette a kontaktot a főmezőnnyel, visszamaradt, és innentől egyedül kellett megküzdenie az elemekkel. Mörköv végül így is megcsinálta: emberfeletti munkával, az izzasztó melegben több mint 180 (!) km-t egyedül, segítők nélkül végigtekerve beért a célba – csakhogy a szakaszgyőztes Jasper Philipsenhez képes több mint egyórás hátránnyal, így kicsúszott a 20%-os limitidőből, ami azt jelentette, hiába a minden elismerést megérdemlő egyszemélyes küzdelem, a szabályok értelmében a versenye ezzel együtt is véget ért. Mörköv hősies tette a szakasz utáni nyilatkozata tükrében csak még inkább felértékelődik: elmondta, hogy mivel majd’ 30 km-rel maradt le a többiektől, már akkor tisztában volt vele, hogy valószínűleg nem fog beérni limiten belül, így bár megtehette volna, hogy egyszerűen csak feladja és beszáll a csapatkocsiba, erre nem volt hajlandó – inkább végigment egyedül a tikkasztó hőségben, hogy „szépen haljon meg”.
Csapattársáról, a korábban a halál torkából visszatérő és az idei Tour de Hongrie-n a gyorsasági pontversenyt megnyerő Fabio Jakobsenről már számtalanszor meséltünk, és az idei Tour de France-on is akadtak nagy pillanatai. Azok után, amiken keresztülment, eleve megsüvegelendő, hogy alig két évvel később itt van a világ legnagyobb versenyén, melyen ráadásul még szakaszt is nyert rögtön a második napon. A 17. szakaszon viszont ő is azért küzdött, hogy ne járjon úgy, mint Mörköv. A Peyragudes első kategóriás hegyi befutójára a végletekig kimerült, még a többi sprinternél is jobban, társainak így a csúcs előtt nem sokkal hátra kellett hagyniuk, nehogy még több quick-stepes kicsússzon a limitidőből. Jakobsen végül óriási szenvedések árán, szinte egyhelyben tekerve felért, versenyt futva az idővel, miközben csapata a célnál várta és hangosan biztatta. Meglett az eredménye: a hőségben három és fél óra, 130 km és 3364 méternyi szint leküzdése után felfoghatatlanul kicsi különbséggel, 16 másodperccel ért be végül a limiten belül, ennyin múlott, hogy a gyorsasági pontverseny ötödik helyezettjének idő előtt véget érjen a Tourja. Az igazán megható pillanatok pedig csak ezután következtek: a célba érés után a végkimerüléstől kerékpárjával együtt az útszéli reklámtáblára ráboruló Jakobsenhez odaszaladtak csapattársai, felsegítették, és hiába lett utolsó aznap, győztesnek kijáró ünneplésben részesítették – bizonyos szempontból mindenképpen az is…
Borítókép: Getty Images
