Az országúti főszezon utolsó versenyhétvégéje minden évben különleges eseménynek számít, de ez idén hatványozottan érvényes. Már önmagában sem gyakori, hogy két ilyen nagy formátumú ikon egyszerre vonuljon vissza, az meg, hogy mindkettejüknek ugyanaz a verseny legyen a hattyúdala, végképp különlegessé teszi a szombati Il Lombardiát, amit így a szokásosnál is erősebben ajánlott végigkísérni annak, aki teheti.
Az országúti főszezon utolsó versenyhétvégéje minden évben különleges eseménynek számít, de ez idén hatványozottan érvényes. Már önmagában sem gyakori, hogy két ilyen nagy formátumú ikon egyszerre vonuljon vissza, az meg, hogy mindkettejüknek ugyanaz a verseny legyen a hattyúdala, végképp különlegessé teszi a szombati Il Lombardiát, amit így a szokásosnál is erősebben ajánlott végigkísérni annak, aki teheti.
Vincenzo Nibali és Alejandro Valverde az elmúlt évtizedek abszolút meghatározó, domináns figurái, párját ritkító pályafutással a hátuk mögött. Érdekesség, ha csak a győzelmek konkrét számát nézzük „darabra”, Valverde sokkal sikeresebbnek mondható (mindent egybevetve 133 az 52-vel szemben), de a körtét az almával nem biztos, hogy elegáns összevetni – főleg nem egy ilyen emelkedett pillanatban. A 42 évesen is elképesztő évet produkáló spanyol ugyanis egyrészt 5 évvel idősebb, másrészt neki sokkal inkább a sajátjai voltak az egynaposok, mint olasz kollégájának, nem véletlenül nyert világbajnokságot is (38 évesen!) – de ő eleve az a fajta „egy a tízezerből” bringás őstehetség, akinek sokoldalú kelléktárában minden megvolt, ami kellett a sprintektől kezdve a hegyeken át az időfutam-képességekig. A Cycling Ranking online kerékpáros adatbázis minden idők harmadik legsikeresebb versenyzőjeként jegyzi 133 diadalával, sikerei számontartására külön Wikipédia-szócikk született, ezek közül csak egy a 2009-es Vuelta-győzelme és a négy évvel ezelőtti vb-címe; karrierjét még a hírhedt „Operación Puerto”-doppingbotrányban való érintettsége sem tudta tönkretenni.
Vele szemben Nibali inkább a háromheteseken villogott, a szicíliaiak büszkesége azon mindössze hét versenyző közé tartozik, akik a történelem során mindhárom nagy körversenyt megnyerték legalább egyszer. A „Messinai Cápa” 2010-ben diadalmaskodott a Vueltán, négy évvel később a Touron, hazája körversenyét, a Girót pedig két ízben, 2013-ban és 2016-ban is megnyerte. Hogy azért az egynaposokon sem csak „a futottak még” kategóriába tartozott, jól mutatja, hogy hazája két ilyen jellegű presztízsviadalán, az öt Monumentum közé számító Milánó–Sanremón és a lombardiai körön is nyerni tudott, utóbbin ráadásul kétszer. Nem véletlenül ezt választotta pályafutása utolsó versenyéül, mint mondta: „Nagy megtiszteltetés, hogy a karrieremet az egyik kedvenc versenyemen fejezhetem be!” Gondoljunk bele, mekkorát szólna, ha valamelyikük egy győzelemmel tudná itt zárni elképesztő pályáját!
És ha ez önmagában nem lenne elég, a belgák hősét, a negyvenéves Philippe Gilbert-t is ezen a hétvégén láthatjuk utoljára a mezőnyben. Ő egy másik versenyen, a vasárnapi Paris-Tours-on búcsúzik a közönségtől, szintén nem ok nélkül: első nagyobb győzelmét itt aratta még 2008-ban. Gilbert igazi egynapos specialista volt, 2012 világbajnoka az öt Monumentum közül négyet is meg tudott nyerni legalább egyszer: a Lombardiát 2010-ben és 2019-ben, a Liege–Bastogne–Liege-t 2011-ben, a flandriai kört 2017-ben, a Paris–Roubaix-t pedig három esztendeje.
Egy biztos: a mostani hétvége után még sokkal szegényebb lesz az országúti kerékpársport, amely ebben az évben már így is elvesztette a Giro után most már minden bizonnyal tényleg végleg visszavonuló Tom Dumoulint, valamint a Tour után nyugdíjba vonuló Richie Porte-ot is.
