Így, hivatalosan az első mezt Eugene Christophe viselhette Grenoble-ban, 1919. július 19-én. Ezt a dátumot 100 évvel később is megünnepelték, amikor ugyanebben a városban emléktáblát avattak a pillanat emlékére. Azóta már rengeteg versenyző viselte a mezt. A rekordot – nem meglepő módon – Eddy Merckx tartja. Ő 96 napon keresztül hordta a trikót! A mostani versenyzők közül pedig Chris Froome vezeti a listát 59 nappal. A mez presztízsét azonban mindenki érzi, akár egy, akár 96 napon keresztül tudhatja magáénak.
Ma az egynapos csodákra koncentrálunk. A legjelentősebb versenyzők közül mutatunk be néhányat, akik csak egyszer viselték a legendás maillot jaune-t.
Mark Cavendish
Mark Cavendish 33 szakaszgyőzelmével a Tour de France eddigi egyik legsikeresebb versenyzője, így tökéletes választás listánk nyitányaként. Igaz, a Manx Rakéta lehetőségei a sárga mez viselésére elég korlátozottak, hiszen az emelkedőket és időfutamokat tekintve korántsem ő a legjobb, de a versenyen elért eredményei alapján mégis várható lett volna, hogy az évek során egynél jóval több győzelmet fog szerezni.
A legjobb esélyei mindig az első pár napban, a sík szakaszokon voltak, amikor minden a gyorsaságról szólt. A versenyen 2007-ben debütált, de az első igazi esélye, hogy sárgát szerezzen 2013-ban volt, egy Porto Vecchio-i célba érkezéskor. Egy baleset miatt azonban végül Marcel Kittel szerezte meg a mezt.
Kittel egy évvel később Yorkshire-ben szintén megnyerte a nyitó szakaszt, miután Cavendish ismét kiesett a végső sprintben. Ahogy a séma alakult, úgy tűnt, hogy Cav soha nem szerzi meg a hőn áhított mezt. 2016-ban azonban egy álom vált valóra, amikor Utah Beachen végül megelőzte riválisait és megnyerte a nyitó szakaszt, ezzel együtt pedig a maillot jaune-t.
Azóta több szakaszt is nyert, de erre volt a legbüszkébb, hiszen ennek eredményeként viselhette a sárga mezt. Győzelme után így nyilatkozott a Cyclingnews-nak: “Meg vagyok hatódva. Ez az egyetlen mez a kerékpársportban, amit eddig nem viselhettem. Megvolt már mindhárom pontszerző trikó, világbajnoki mezek és a vezető mez a Giro-n és a Vuelta-n, de végre ezt is megszereztem. Hatalmas megtiszteltetés. Az egész karrieremet erre a versenyre építettem.”
Sean Kelly
Cavendishhez hasonlóan Sean Kelly számára sem voltak idegenek a Tour-győzelmek. Ő is rengeteg vezető mezt viselt már pályafutása során. A “Mr. Paris-Nice” néven ismert versenyző rekordot jelentő hét alkalommal nyerte meg a “Race to the Sun” versenyt – ezt a hihetetlen teljesítményt pedig csak tovább fokozza az a tény, hogy ezek egymást követő győzelmek voltak. Azt se felejtsük el megemlíteni, hogy mindezek mellett még az 1988-as Vuelta a España nagy körversenyt is megnyerte.
Mindezek tudatában hihetetlen belegondolni, hogy Kelly mindössze egyetlen napot töltött a sárga mezben, 1983-ban. Miután az első nyolc napban végig az élmezőnyben tartotta magát, Kelly a kilencedik szakaszon Pau-ban végül a harmadik helyen ért célba. Azonban mivel a versenynapot 25 másodperccel Kim Anderson mögött kezdte, és őt egy másodperccel megelőzve fejezte be, így a verseny élére varázsolta magát. Ahogy a cikk címe is jelzi, Kelly ezt a pozíciót csak 24 órán keresztül tudta megtartani, miután közel kilenc perc előnyt adott Pascal Simonnak, amikor a pireneusi “halál körét” (Aubisque, Tourmalet, Aspin, Peyresaude) próbálta bevenni. Bár 83-ban végül Laurent Fignon győzött, de ez a nap Kelly számára is hozott némi sikert, mivel ekkor nyerte meg az első zöld mezét a pályafutása során szerzett négyből.
Jean-Francois Bernard
A lista talán legszívszorítóbb története Jean-Francois Bernardé, akit 1987-ben Bernard Hinault, a francia Tour-király koronájának örököseként harangoztak be, miután Hinault 1986-ban, öt Tour-győzelem után visszavonult.
Bernard még ugyanannál a csapatnál is versenyzett, mint Hinault (a La Vie Claire-nél), és kulcsszerepet játszott abban, hogy a 86-os verseny során mind Hinault, mind pedig Greg LeMond esélyes maradjon a győzelemre. Egy évvel később, amikor Bernard megnyerte az 1987-es Tour 18. szakaszát, úgy tűnt, hogy most ő kerülhet a középpontba. Ez egy egyéni időfutam volt a Mont Ventoux csúcsára. Bernard felismerte a lehetőséget, felszáguldott az emelkedőn, és megnyerte a szakaszt, valamint a sárga mezt is. Legközelebbi riválisa, Luis Herrera, egy perc 39 másodperccel maradt le, míg az összesítésben két és fél perc előnye volt az ír Stephen Roche-el szemben.
Ilyen előnnyel valami drasztikusnak kellett volna történnie ahhoz, hogy a verseny utolsó szakaszain elveszítse a vezetést – és sajnos pontosan ez is történt. Először is, Bernard a 19. szakaszon jelentős hátrányba került, miután defektet kapott. Mindeközben Stephen Roche kieszelt egy tervet, amivel megelőzheti az élen haladót. Extra élelmet pakolt magának, így amikor a mezőny áthaladt egy étkezési zónán, lehagyta őket. Bernard számára ez volt a végső csapás. Ezen a drámai versenynapon négy perc hátrányba került, és így elveszítette a sárga mezt.
Bernard 1987-ben még egy szakaszt megnyert – egy második időfutamot -, de ez végül csak a dobogós helyezéshez volt elég. Ezután már nem tudta megismételni a 87-es versenyen hozott formáját, és soha többé nem került be az első 10-be egyik nagy körversenyen sem. 1996-ban vonult vissza 52 futamgyőzelemmel, és csak egy napot tölthetett sárgában. A néhai Richard Moore az Etape című könyvében egy érdekes fejezetet szentelt a történetnek, amit érdemes elolvasni.
Tom Simpson
Tom Simpson korának úttörője. Ő volt az egyik első brit versenyző, aki sikeresen szerepelt a Touron, ezáltal sokakat inspirálva a versenyzésre. A Tourhoz fűződő kapcsolata azonban tragikus. Az 1967-es versenyen, a Mont Ventoux lejtőin hunyt el, szívelégtelenségben.
Öt évvel korábban azonban Simpson saját fénykorát élte. 1962-ben a Gitane-Leroux-Dunlop-R. Feminiani színeiben, csapata vezetőjeként indult a versenyen. Az első héten végig lőtávolságon belül volt a sárgától, az összesített eredmények alapján pedig az első 10 között állt. A 11. szakaszon már a harmadik volt, amikor pedig a mezőny elérte a “halál körét”, elérkezett a nagy esély.
A félelmetes Col du Tourmalet-en többekkel együtt megelőzte riválisait és a 18. helyen fejezte be a szakaszt. Az összesített eredmények alapján azonban ő végzett a legelőkelőbb helyen, így átvehette a sárga trikót Andre Darrigade-tól. Ezzel történelmet írt, és ő lett az első brit, aki a vezető mezt viselhette. Azonban csak egy napig: a következő időfutamban elveszítette. Tom Simpson egyengette az utat olyan brit versenyzők előtt, mint Philippa York, David Millar, Bradley Wiggins és Chris Froome, csak hogy néhányat említsünk.
Luc Leblanc
A francia közönség mindig beleszeret egy olyan hazai hősbe, aki a hegyi szakaszokon is káprázatos tud lenni. A 2000-es években például a vakmerő Thomas Voeckler volt az, aki dacolva az esélyekkel, 2011-ben szembeszállt a legnagyobbakkal, és 10 napot töltött sárgában. A 90-es években pedig Luc Leblanc nyújtott csodálatos teljesítményt, lenyűgözve a rajongótáborát.
1994-ben világbajnoki címet nyert Olaszországban, de már három évvel korábban is szerepelt a Le Grande Boucle-on. A nagy esély a sárgára a Pireneusokban, a 12. szakaszon jött el. Olyan versenyzőkkel került az élmezőnybe, mint Charly Mottet és Pascal Richard, így LeMond – az 1989-es és 1990-es győztes – mögöttük loholva már nehezen tudta megoldani az előzést. Végül Mottet nyerte meg a 192 km-es szakaszt, de Leblanc az összesítettben több mint két perccel előtte végzett, így megnyerte a sárga mezt.
Ekkor már hat éve nem nyert francia versenyző a Touron, ez jó alkalomnak tűnt. A 13. szakasz azonban már nem kedvezett Leblanc-nak. Több mint 12 perc hátrányba került, így Claudio Chiappucci vette át a helyét. Az összesítésben Leblanc végül az ötödik helyen végzett, így a francia győztesre való várakozás mind a mai napig tart. Leblanc később beismerte, hogy EPO-t fogyasztott a versenyre való felkészülés során, de azt az emléket, hogy egy napig viselhette a sárgát, már senki nem veheti el tőle.
Adrie van der Poel
A tavalyi bretagne-i versenyen Mathieu – Adrie fia – a második szakaszon hihetetlen tekeréssel szerezte meg a sárgát.
38 évvel korábban pedig maga Adrie volt az, aki hordhatta a mezt, habár csak egy napig. Akárcsak fia, Adrie is sokoldalú versenyző volt. Több díjat és cyclocross világbajnoki címet is nyert. 1984-ben pedig megszerezte a sárga mezt. A negyedik szakaszon a reggeli időfutam után csupán egy másodperccel volt lemaradva az előző éjszakai élbringás Jacques Hanegraaf mögött. Aznap délután a mezőny egy 83 kilométeres utat teljesített az észak-franciaországi Bethune-ba, melyet a belga Ferdi Van Den Haute nyert meg, van der Poel pedig harmadikként ért célba, ez azonban elég volt ahhoz, hogy megelőzze Hanegraaf-ot és átvehesse a mezét.
Az ötödik szakaszon viszont 17 perc hátrányba került, így nem meglepő módon van der Poel elvesztette a sárga mezt.
A sors fintora, hogy Adrie feleségül vette Corrinne-t, az örök második, Raymond Poulidor lányát. A Tour de France-versenyzők három generációjából több dobogós helyezésével Poulidor állt a legközelebb a győzelemhez, de figyelemre méltó módon ő az egyetlen, aki sosem viselhette a vezető mezt. Amikor Adrie fia, Mathieu tavaly áthaladt a célvonalon, elöntötték az érzelmek néhai nagyapja miatt, és miközben könnyek szöktek a szemébe, ezt mondta: „Ezt érted, Poupou”.
Sean Yates
Ha szívósságról és elszántságról van szó, Sean Yates-t nem igazán lehet túlszárnyalni. A brit kerékpáros a kilencvenes években a mezőny egyik meghatározó versenyzőjeként tartották számon, továbbá Tom Simpson mellett ő volt a másik brit, aki tovább egyengette az utat a következő generációk számára. Nem a nagy lejtők királyaként volt ismert, inkább a sík szakaszok mentek neki jól, valamint leginkább domestique posztban tündökölt, vagyis csapata támogatása volt a legfontosabb feladata, de 14 éves pályafutása során azért sok örömteli pillanata volt. 1992-ben országos bajnok lett, 1989-ben pedig megnyerte a Tour of Belgium-ot. Karrierje vége felé haladva azonban még egyszer sem adatott meg neki, hogy viselhesse a sárga mezt a nagy körversenyen.
Ez a pillanat 1994-ben jött el. Miután a verseny az Egyesült Királyság partjan haladt, Brighton-ba és Portsmouth-ba a Csatorna-alagút megnyitásának alkalmából, Yates a hatodik szakaszon bejutott a legjobbak közé, és amikor a versenynap elkezdődött Cherbourg-ban, csupán 38 másodperccel volt lemaradva a vezető Flavio Vanzella mögött. A 270,5 kilométeres nap után a szakaszt végül Gianluca Bortolami nyerte, Yates pedig két másodperccel lemaradva ért célba, azonban így mindössze egyetlen másodperccel Flavio elé került, így átvehette tőle a mezt. Ezt másnap sajnos el is veszítette, de így is nagyon megérdemelt ajándék volt egy olyan versenyző számára, aki ennyire keményen dolgozott a csapatáért.
Yates később neves sportigazgató lett, a Team Sky csapatánál is letette névjegyét, 2012-ben pedig Wiggins-szel megnyerte a Tourt. Wiggins, aki maga is rendelkezik néhány sárga mezzel, elmondta a Cyclistnak, hogy jelentős kerékpáros gyűjteménye közül Yates mezét tartja a legnagyobb becsben.
“Ha valamiért a teljes gyűjteményemtől meg kellene szabadulnom, Yates sárga meze lenne az egyetlen dolog, amit megtartanék. Tizennégy éves voltam, amikor Yates sárgát szerzett. Ebben az évben a Tour Yates szülővárosán, az Ashdown Forest-en keresztül vezetett, és láttam a tévében, ahogy ez a karikás fülbevalós, kemény ember hírében álló brit versenyző megállt, hogy megölelhesse a családját. Egyszerűen imádtam őt.”
Yates ennek ellenére nem veszített hírnevéből és továbbra is kemény ember maradt. Alaposan megdolgoztatta Wiggins-t, aki – miután 2012-ben megnyerte a Le Tourt – abban a kiváltságban részesült, hogy Yates egyetlen sárga mezét viselhette. Az, hogy Wiggins mekkora inspirációt nyert Yates egyetlen napjából a verseny élén, jól mutatja, mennyire fontos és szent a sárga mez. Akár egy, akár 96 napig viselje egy versenyző, a teljesítményre, amit ezért a mezért nyújtott, örökre emlékezni fognak. Bárki is viseli 2022-ben, egy exkluzív klub tagja lesz, ahol igazi hős lehet, még ha csak egy napra is.
