Ez egy ilyen év: a magyarok után a dánok is megmutatták, miért érdemes külföldre vinni egy-egy nagy háromhetes körverseny rajtját. Azok után, hogy a mi Giro-rajtunkon ámult a világ, s csak úgy áradoztak róla a versenyzők, a Tour de France elején meg Dánia kápráztatott el mindenkit.
Az északi ország eleve irigyelnivaló bringás fellegvár, a hétköznapi életben ugyanúgy, mint a versenysportban, és a Tour első három etapján szemtanúi is lehettünk, ahogy a dánok valósággal megőrültek a versenyzőkért. Egyik nemzeti hősüket, a tavaly nagy meglepetésre másodikként végző Jonas Vingegaard-t például a csapatbemutatón szabályosan megríkatták a hazai szurkolók szűnni nem akaró ovációjukkal, ezt követően pedig az első három dániai szakaszon akkora hangulatot és népünnepélyt teremtettek, hogy a versenyzők csak úgy lubickoltak a szeretetben.
Az EF kolumbiai klasszisa, Rigoberto Urán például annyira élvezte a dániai napokat, hogy az utolsó, harmadik ottani szakasz előtt egy tradicionális viking sisakban és Thor kalapácsával a kezében parádézott az utcán, és a médiainterjúkat is így adta – ezzel szeretett volna köszönetet mondani a dánoknak, akik természetesen roppant hálásak voltak a gesztusért.
S ha volt valaki, aki még a többieknél is jobban élvezte a helyzetet, hát az Urán csapattársa, Magnus Cort. A bajszos dánt annyira magával ragadta a hazai szurkolók által az utak mentén teremtett atmoszféra, hogy valósággal szárnyalt: mindkét dániai mezőnyszakaszon szökött, amivel egyrészt begyűjtötte az összes hegyi pontot, másrészt a kamerák kereszttüzében többször is fülig érő szájjal, hitetlenkedve vigyorgott a közönség biztatása közepette – ő aztán tényleg duplán kiélvezte a különleges napok minden pillanatát. Sőt, lendülete még a pihenőnap után is kitartott, az első franciaországi etapon is bezsebelte a hegyi pontokat, ezzel pedig Tour-rekordot döntött, hiszen előtte még soha senkinek nem sikerült az első kilenc hegyi részhajrát kivétel nélkül elhoznia!
Persze, ahogy az már csak lenni szokott, egy ilyen kemény háromhetes verseny nem csupán móka és kacagás, és egyáltalán nem csak ilyen vidám pillanatokban bővelkedik.
Erről szegény Primoz Roglic is tudna mesélni, akinek nagyon úgy tűnik, hogy tavaly után az idei sárga trikóról szőtt álmai is egy korai bukás miatt foszlanak szerte. Hogy az ötödik, arenbergi szakasz a Párizs–Roubaix-ről ismert hírhedt kockaköves, pavés szektorok miatt döntő lehet, előre tudott volt, és a Jumbo szlovénja megint belekeveredett egy bukásba (igaz, nem a macskaköveken, hanem egy körforgalomban). Roglicnak az esés nyomán ki is ment a válla, utólag vallotta meg mintegy csevegő hangnemben, hogy adrenalintól fűtötten ott helyben, egy nézőtől kölcsönkért szurkolói székbe csücsülve rántotta helyre saját magának az elmozdult vállát – magad uram, ha szolgád nincs…
