A történet a 20. század fordulóján kezdődik, amikor két francia újság versengeni kezdett az olvasókért. A Le Vélo című kerékpáros újság főszerkesztője, Pierre Giffard más politikai nézeteket vallott, mint az újság egyik fő támogatója, Jules-Albert Dion, ugyanis ellentétes oldalon álltak a Dreyfus-ügyben. Alfred Dreyfus elzászi zsidó volt, akit életfogytiglani börtönbüntetésre ítéltek, mert állítólag titkokat adott ki a németeknek. Ez az ügy megosztotta Franciaországot, a konzervatív rész el akarta ítélni Dreyfus-t, míg a progresszívek fel akarták menteni. Emiatt Jules-Albert Dion végül úgy döntött, nem támogatja tovább a Le Vélo-t, és L’Auto-Vélo néven új lapot alapít, hogy kiszorítsa Pierre Giffard-ot a piacról.
Henri Desgrange-t választották az új L’Auto-Vélo újság szerkesztőjének. Henri sokoldalú ember volt, ügyvéd, kerékpáros promóter és maga is egykori versenyző. Ő állította fel az első „Egy Óra” rekordot 35,325 kilométerrel 1893-ban. Írt egy sikeres könyvet is a versenyzésről, Head and Legs címmel. Mindezek mellett pedig egyszer még egy velodrome-ot is vezényelt, ami további motivációt adott neki a L’Auto-Vélo-nál végzett munkájához.
1900-ban jelent meg a L’Auto-Vélo első száma. Sárga papírra nyomtatták, hogy meg lehessen különböztetni a Le Vélo zöld papírjától. A Le Vélo erre beperelte az új magazint plágium miatt, arra hivatkozva, hogy túlságosan hasonló nevet választottak. Meg is nyerte a pert, ezzel rámérve az első csapást az új lapra, így a L’Auto-Vélo kénytelen volt a L’Auto névre váltani. Ahogy telt az idő, a L’Auto folyamatosan vesztésre állt az olvasókért folytatott harcban a már megszokott Le Vélo-val szemben. Valami nagy dologra volt szükség ahhoz, hogy végre ők is elkezdjék vonzani a kerékpársport rajongóit.
1902 novemberében Desgrange összehívta a törzsgárdát, hogy olyan ötleteket gyűjtsenek, melyek új lendületet adhatnak az újságnak. Géorges Lefèvre, a kerékpározásról és rögbiről tudósító író felkészülten érkezett a megbeszélésre.
Géorges Lefèvre: “Szervezzünk egy olyan versenyt, amely minden eddiginél több napig tart. Mint a hatnapos pályaversenyek, csak most az országúton. A nagy városaink biztosan szívesen látnák a versenyzőket.”
Henri Desgrange: “Ha jól értem Géo, egy Tour de France-t javasolsz?”
Géorges Lefèvre: “Igen, miért ne?”
Henri Desgrange: “Megkérdezem Victort.”
Desgrange előállt az ötlettel a L’Auto pénzügyi ellenőrének, Victor Goddet-nek, aki – Desgrange meglepetésére – jóváhagyta a tervet, annak ellenére, hogy tudta, milyen hatalmas költségekkel fog járni. Minden bizonnyal felismerte ennek a nagyszerű javaslatnak az értékét.
A plágiumper elvesztése és a csökkenő olvasottság indokolttá tette, hogy a L’Auto gyorsított ütemben kezdje népszerűsíteni a magazint a kerékpársport rajongói körében. A többi sportmagazinnak megvoltak a saját versenyeik, de Lefèvre ötlete teljesen felülmúlta volna ezeket mind terjedelemben, mind vonzerőben.
Gyorsan cselekedtek hát, és 1903. január 19-én a L’Auto bejelentette az eddigi legnagyobb, 6 szakaszos, 2428 km hosszú kerékpárversenyt, amely május 31. és július 5. között kerül megrendezésre. Ekkor még nem volt semmilyen segítségük. Nem volt személyzet, nem voltak edzők sem masszőrök. Nem tudtak minden versenyző számára ugyanolyan körülményeket biztosítani.
Egy héttel a rajt előtt mindössze 15 jelentkező volt a versenyre, ezért Henri áttette a rajt dátumát július 19-re, a nyereményalapot 20 000 frankra emelte, valamint napi 5 frankot ígért minden olyan versenyzőnek, aki az adott versenynap végén benne van a top 50-ben. Ennek következtében hamarosan már egy 60 versenyzőből álló mezőny állt készen a futamra – 49 francia, 4 belga, 4 svájci, 2 német és 1 olasz – melyek közül csak 21 volt profi kerékpáros. A mezőny többi része nem hivatásos versenyzőkből, egyszerű kalandorokból vagy munkanélküliekből állt.
A kockázatos vállalkozással kapcsolatban továbbra is szkeptikus Henri Desgrange a verseny első napján az újság szerkesztőségében bujkált. Géo Lefèvre volt a L’Auto igazi hőse. Végig követte a versenyt, néha maga is kerékpárral, máskor autóval vagy vonattal, hogy egyetlen ellenőrzőpontot se hagyjon ki. Ő volt a versenyigazgató, a felügyelő és a riporter egyben.
A verseny szenzációvá vált. Több százezer rajongó vonult ki az utcákra, hogy szurkoljon a versenyzőknek a kimerítő útvonalon, a párizsi velodrome-nál pedig több mint húszezren várták a célba érkezőket. A L’Auto ezt a sikert meglovagolva a verseny alatt megháromszorozta az olvasók számát.
Innentől már csak egy év kellett ahhoz, hogy a L’Auto a Tour de France-al teljesen uralma alá hajtsa a kerékpáros világot, és csődbe juttassa versenytársát, a Le Vélo-t. Pierre Giffard elveszítette a kerékpáros újságok csatáját és ezzel együtt az állását is. Nem sokkal később Henri Desgrange ajánlott fel neki egy kerékpáros riporteri állást egyre növekvő L’Auto magazinjánál.
