Az utóbbi évek (évtized?) egyik legnagyszerűbb szakasza volt a Tour de France 11., Albertville és a Col du Granon közötti etapja, mely fantasztikus versenyt és fantasztikus fordulatokat hozott.
A 151 km-es táv egy-egy első és második, majd a végén két kiemelt kategóriás hegyet tartalmazott, közte a legutóbb 1986-ban Tour-szereplő Col du Galibier-vel, itt volt az idei verseny legmagasabb csúcsa is 2630 m-en. És itt kezdte el a Jumbo összehangolt aknamunkáját a címvédő és összetett éllovas Tadej Pogačar ellen, már jó 60 km-rel a vége előtt, és a folyamatos felváltott támadások nyomán olyasmi történt, ami eddig még sosem. A megrogyaszthatatlannak tűnő szlovén a legvégére csak megrogyott, nem is kicsit: Jonas Vingegaard döntő, 4.6 km-rel a cél előtt indított akcióját már nem tudta átvenni, végül teljesen elfogyott, tőle soha nem látott szenvedéssel ért be a 2400 m-en kijelölt célba – a sárga trikót átvevő dántól majdnem három percet kapott, de még Romain Bardet is bejött elé másodiknak az összetett versenyben.
Vingegaard óriási meglepetésre már tavaly is másodikként végzett a Touron Pogačar mögött, most azonban minden esélye megvan rá, hogy remek formájában, bivalyerős csapatával a háta mögött meg is nyerje a világ legnagyobb kerékpárversenyét.
A dán „halasfiú” története önmagában megér egy misét. Vingegaard-nak a tavalyi esztendő hozta meg az áttörést, amikor szó szerint berobbant az elitbe: már az évnyitó UAE Touron megcibálta Pogačar bajszát azzal, hogy az ötödik szakaszt megnyerte előtte három másodperccel, majd jött az emlékezetes Tour-ja, ahol utólag került be a Jumbo-keretbe Tom Dumoulin helyére, és egyből szenzációs második helyet szerzett. A dánok új nemzeti hőse azóta is a mezőny egyik legkedveltebb, legszerényebb figurája, aki sosem felejtette el, honnan jött, és milyen keményen kellett dolgoznia azért, hogy megvalósítsa álmait. 2017-ben még egy isten háta mögötti északnyugat-dániai halpiacon csomagolta a halakat részmunkaidőben: a nap első felében kétkezi munkát végzett – jeget lapátolt, halat vágott és csomagolt –, hogy a másik felét a bringaedzésekkel tölthesse a helyi kontinentális csapatnál (ColoQuick), és egyszer majd elérhesse a vágyott profi szintet.
Édesapja elárulta, hogy a kis Jonas eredetileg focista szeretett volna lenni, de ahhoz túl apró és törékeny volt a termete, így hát egyszer elvitte a dán körversenyre, ami akkor éppen a lakóhelyük városából indult, és itt nagyjából el is dőlt a fiúcska sorsa. Édesanyja hozzátette, hogy fia egyébként is nagyon szeretett kerékpározni már egészen kiskorától kezdve, de amikor komolyabban ezzel kezdett foglalkozni, az elején nagyon nehezen ment a dolog, kemény időszakokon kellett átmennie. A munka viszont sosem volt „büdös” Jonasnak, ezt a hozzáállást szüleitől örökölte, akik azt vallják: „Szerintünk nem helyes, hogy sok srác már nagyon fiatalon egyből elszegődik profinak. Előbb meg kellene tapasztalniuk, hogy a való életben mindenért meg kell dolgozni ahhoz, hogy feljebb juss. Lesz elég időd a profiskodásra, de előtte meg kell tanulni a szabályokat és kereteket, hogy aztán ki tudd hozni magadból a legjobbat.”
A mai napig Dániában élő Jonas maga is így gondolkodik. „Szerintem pont azért tudtam megtenni ezeket a nagy lépéseket, mert anno a halüzemben dolgoztam” – mondta még tavalyi Tour-második helye után. – „Teljesen más a motiváció ugyanis, amikor reggel korán fel kell kelned és dolgozni menned, hogy aztán órákon át eddz a bringán. Szerintem ennek köszönhetem az eredményeimet!”
Borítókép: ANNE-CHRISTINE POUJOULAT/AFP
