A második világháború kezdetekor az úgynevezett villámháború („Blitzkrieg” a német Blitz, azaz villám és a Krieg, azaz háború szavakból) a német hadsereg hadviselési doktrínájává vált, és a gyorsaságra és a meglepetés erejére alapozva mért csapást az ellenségre. Amit a német hadsereg bemutatott Lengyelországban és Franciaországban 1940-ben, azt akarta Japán is megismételni Kelet-Ázsiában, hogy kiűzze a nyugati gyarmatosítókat a térségből.
Az invázió 1941 december 8-án kezdődött meg, pontosan egy órával és húsz perccel az előtt, hogy Japán csapást mért Pearl Harbourre, így ez volt a háború csendes-óceáni színterén az első nagyobb összeütközés. A japán Császári Hadsereg főhadnagya, Tomoyuki Yamashita (Tomojuki Jamasita) és az általa vezetett 25. hadsereg kevesebb, mint 70 nap alatt foglalta el a teljes, 1120 km hosszú félszigetet, diadalmaskodva az azt védelmező szövetséges brit, ausztrál, indiai és maláj hatalmakon, előrenyomulva a maláj dzsungelen. Győzelmük a Brit Birodalom végének kezdetét jelentette Ázsiában. A kiváló irányításon, rafinált hírszerzésen, megfelelően kivitelezett erőalkalmazáson és kivételes szervezőkészségen kívül a kerékpárok bevetését is felelősnek tartják a szövetséges hatalmak tragédiájáért.
A japán hadsereg a lovak helyet inkább a kerékpárok mellett döntött. Ez a döntés segítette elő, hogy a katonák gyorsabban és kevesebb erőfeszítéssel nyomulhassanak előre, hogy ezzel meglepjék és összezavarják a védekező ellenfelet. A bicikliket nem vonták be a partraszállási hadműveletbe, tartva tőle, hogy lelassítják azt, de a japán hadsereg stratégiailag számolt a több ezer kerékpárral, amelyet a háború előtt Malájföldre importáltak, és ezeket készültek elkobozni a civilektől és a kereskedőktől.
Normál körülmények között a visszavonulóban lévő seregek gyorsabban mozognak, mint az üldözőik, akiket lelassít a lerombolt infrastruktúra, mint például a felrobbantott hidak vagy az eltorlaszolt utak. Ezúttal viszont a japán katonák képesek voltak használni a szűk utakat, rejtett ösvényeket és farönkökből összetákolt hidakat. Még ha nem is volt híd, amin át tudtak volna kelni, a katonák a vállukra vették a bicikliket és úgy gázoltak át a folyókon.
A bringák a felszerelések szállításában is kiváló segítségnek bizonyultak. Amíg a brit katonák 18 kilót voltak képesek cipelni a dzsungelen átkelve, addig a japán ellenfeleik kétszer ennyit tudtak magukkal vinni, megosztva a terhelést a katonák és a kerékpárok között. „Még a hosszúlábú angolok sem tudtak elfutni a kerékpárjaink elől.” – emlékezett vissza Masanobu Tsuji (Maszanobu Cudzsi) ezredes. „Ez volt az oka annak, hogy folyamatosan letértek az utakról a dzsungelbe, ahol kénytelenek voltak megadni magukat, miután nem sikerült a visszavonulás.”
A kerékpárok bevetésének egy előre nem tervezett szerepe is volt a szövetségesek megtévesztésében. Az ellenség üldözése közben kilyukadt kerékpárgumikat egyszerűen sebtében leszedték a japán biciklikről és a puszta felniken tekertek tovább. Így az előrenyomuló kerékpárboly olyan zajt hallatott, mintha tankok közelednének, amelynek következtében a szövetséges erők fejvesztett menekülésbe kezdtek, miközben azt kiáltozták, hogy „Jönnek a tankok!”.
A japánok átvették az irányítást a félsziget felett, miután az ellenfél Szingapúrnál megadta magát 1942. február 16-án és egészen addig az ellenőrzésük alatt tartották azt, amíg végül 1945-ben végleg meg nem adták magukat a szövetségeseknek.
