Sokan talán nem is hisznek a fülüknek, amikor füstbe ment terveiket siratva, megáll mellettük valaki, aki történetesen pont mobilszervizes. Rapcsok Ferenccel beszélgettünk, aki a barátainak csak Csito, és minden bringás a barátja.
Az a legenda kering a városban, hogy járod az utcákat és segítesz a bajba jutott bringásoknak. Hogy kell ezt elképzelnünk?
Ez még azelőtt kezdődött, hogy biciklis futár lettem volna, 18 évesen vágtam bele. Aztán futárként is folytattam. Napi 150-200 km-et megtettem munkaidőben, de még belefért, hogy esténként 60-70 km-et lenyomjak, miközben jártam a várost, hogy segíthessek, ha valakinek szüksége van rám. 17 éves korom óta foglalkozok kerékpárszereléssel, vizsgát is tettem, így majdnem másfél évtizede funkcionálok mobilszervizesként. Tehát járom Budapest utcáit és szervizelek, defektet javítok, kisebb munkákat elvégzek a helyszínen, a piaci áraknál 10-20%-kal olcsóbban. Ha pedig valamit nem tudok helyben megcsinálni, akkor egy barátom műhelyébe viszem a kerékpárt.
Hogy kezdődött ez az egész? Milyen szálak fűznek a biciklizéshez?
Elég szorosak! Kilenc éve hegyikerékpáros versenyző vagyok, sajnos két évet ki kellett hagynom egy baleset miatt, októberben ülhettem vissza a nyeregbe, idén januártól pedig már rendesen tudok edzeni. A versenyzés mellett pedig szeretek túrázni is, gyakorlatilag Magyarországon bárhova szívesen megyek. Hat éves korom óta sportolok, de persze nem csak a kerékpár szeretete az, ami miatt elkezdtem mobilszervizelni. Mindig is segíteni akartam az embereknek, minden héten adok plazmát és mindig megállok segíteni, ha valakinek szüksége van rá. Annak pedig, hogy vannak nálam szerszámok egy kellemetlen történet az oka. 18 évesen a XIII. kerületben laktam és kaptam egy defektet este 10-kor a X. kerületben. Persze nem volt nálam semmilyen szerszám, úgyhogy elindultam gyalog. Hajnali kettőkor már leszakadt a lábam. Ekkor döntöttem el, hogy ha már tudok szerelni, hát kihasználom és mindig lesz nálam szerszám!
Milyen szerszámok szoktak meglapulni a táskádban? Nem irgalmatlanul nehéz mindig ezekkel járni?
Fogó, csavarhúzó, villáskulcsok, gumibelső, bowdenek minden, ami kellhet. Kezdetben 8-10 kiló is volt a hátizsákom. Aztán kitapasztaltam, hogy elég 3-4 kiló szerszám is. De ha nem kifejezetten szerelni megyek, csak tekerek egyet, akkor maximum egy kiló van nálam. Defektre és bowden szakadásra szoktam ilyenkor felkészülni.
Nekem a bringám egyébként sem könnyű, folyamatosan fejlesztgetem, időnként felteszem a hátsó csomagtartómat is, az egész biciklin pedig végigfut egy ledsor. A saját bringám a referenciamunkám. Volt, aki ki is próbálta: ilyen, amikor egy bringa jól össze van rakva!
Amikor így feltűnsz a semmiből, biztosan nagyon hálásak neked a bajbajutottak. Milyen visszajelzéseket kaptál eddigi munkád során?
Szerencsére nagyon jókat, múlt héten például mentem haza munkából és az egyik szomszéd épp szerelte a biciklijét, megálltam, megkérdeztem, hogy tudok-e segíteni. „Téged az Isten küldött.” – mondta. Lehoztam a szerszámokat, megcsináltam, amit kellett, kérdezte mivel tartozik. Annyit mondtam, hogy csak egy dologgal: hogy tovább mennek és élvezik a nyarat. Anyagot nem tettem bele, 20 perc volt az egész szervizelés, mégis miért kérjek érte pénzt? Ezután a lakótársam felhívott, hogy kaptam a szomszédtól meglepetést: otthon várt egy üveg bor. Nagyon jó érzés volt. Ilyen apróságok motiválnak.
Egy másik alkalommal, pedig még nagyobb dolgot kaptam… Ez egy síró kislánnyal kezdődött, aki a nagypapájával indult bringázni, de defektet kapott. Amikor odaértem zokogott, úgy tolta a biciklijét. Megkérdeztem, tudok-e segíteni. Mondta a papa, hogy nincs náluk pénz. De én nem ezt kérdeztem, hanem hogy tudok-e segíteni. Megcsináltam a defektet. Olyan jó érzés volt, ahogy mosolyogva tekert el a kislány! A nagypapa elkérte a névjegykártyám, másnap hívott a lánya, hogy szeretnének megvendégelni. Persze elfogadtam a meghívást, megérkeztem, ekkor is akartak pénzt adni, de nem fogadtam el. Megkértek, hogy nézzek rá a biciklijükre. Nálam mindig van szerszám, hát megtettem, nem volt sok gond, megcsináltam. Ragaszkodtak hozzá, hogy kifizessék. Leírtam nekik mennyi a bolti ár és levontam 30%-ot. Erre a felesége megkérdezte, hogy és ha maradok vacsorára? Mondtam, hogy akkor 60-at vonok le! Végül az ár fele a kislány perselyében végezte. Meg is maradt a barátság közöttünk azóta is!
Ha éppen nem jössz velük szembe csodával határos módon, hogy tudnak téged elérni a bajbajutottak?
Facebook Messengeren, illetve telefonon, a nap 24 órájában elérhető vagyok, de sajnos nem mindig tudok a munkahelyemről elszabadulni. Régen sokkal mobilisabb voltam… Ahogy elmondják a problémákat, összerakom a fejemben az árat, ha messzebbre kell menni, akkor ezt is belekalkulálom, így előre meg tudom mondani körülbelül mennyit kell majd fizetniük. De ez főleg anyagár és a kiszállásnak a díja, nem a pénzért csinálom. Ez nekem egy szórakozás, játék, öröm.
Ha már szórakozás és játék… a te nevedhez fűződik a jelmezes tekerés is. Mi is ez pontosan?
Egy jó barátommal, Kurtz Péterrel találtuk ezt ki: úgy indult, hogy régen egy ruhaüzletben dolgoztam vagyonőrként, ahol egy ismerős vásárló talált egy pókember-jelmezt és nem tudta, mit csináljon vele a gyerekek farsangi ünnepsége után. Na, majd Csito felveszi! Fel is vettem munka után, ekkor persze elkezdtek cukkolni, hogy úgysem megyek vele haza. Hát dehogynem! Hazatekertem benne, közben mindenhol fotóztak, videóztak, a gyerekek megállítottak, hogy készíthetnek-e egy képet a Pókember bácsival. Később poénból újra felvettem a gyerekek kedvéért egy csoportos tekerésre. Nagy sikere volt! Végül átszabattam a ruhát, hogy kényelmesebb legyen. Peti ötlete volt, hogy csináljunk egy jelmezes tekerés! Az első alkalomra 8-10 fő jött el, menet közben pedig 15-20-an lettünk. Beépített hangszórómból ment a zene, a gyerekek imádták az egészet, és mindenki jól érezte magát! Azóta már a harmadik eseményen is túl vagyunk, és lesz még több is!
