Louise Sutherland 1926-ban született Új-Zélandon. Mielőtt betöltötte a 19. évét, könnyen össze lehetett volna keverni egy tipikus jó kislánnyal, aki követi a társadalom elvárásait. A fiatal Louise leérettségizett és nővérként kezdett el dolgozni. Az egyetlen probléma az otthonától való távolság volt, amely nagyjából 100 kilométert jelentett. Így tehát, ha Louise-nak bármikor honvágya támadt, 7 órát kellett utaznia. Szerencsére ez nem egy család szétszakadásának története. Inkább pont az ellenkezője; ez Louise története, aki boldogan pattan fel a bringájára, teszi meg az utat és talál magának egy új hobbit, a bringázást.
A nővéri pálya később Londonba vitte tovább Louise-t, a városba, amely csak rá várt, története csattanóját tartogatva számára. 1949-ben a kórház egy kirakodóvásárt szervezett. Louise vett egy kerékpárt, összesen kb. 790 forintért és eltervezte, hogy tesz egy kirándulást Cornwallba, a Land’s End nevű hegyfokhoz. Ám valahol útközben úgy döntött, hogy irányt változtat és ami ezután következett, az egy összesen 8 éven át tartó kaland lett a világ körül, valami olyasmi, ami igazán szokatlan volt egy olyan nő számára, aki a huszadik század elején élt.
A kirándulás Calais-nál indult, Franciaországban és folytatódott tovább Belgiumon, Németországon és Olaszországon át. Jugoszlávia volt a következő a menetrendben, amit Görögország követett. Ezután a fiatal hölgy kompra szállt Izrael felé. A tény, hogy tapasztalt nővér volt, remek előnynek bizonyult az utazása során, mivel rengeteg kórházba nyert bebocsátást. Louise végül Indiában kötött ki, világkörüli útja utolsó állomásán.
Bejártad már a világot a kerékpárodon. Mihez kezdesz ezután? Louisnak csodálatos ötlete támadt. Nem lenne nagyszerű egyedül keresztülbringázni az amazóniai esőerdőn, keletről nyugatra, egy 4440 kilométeres kirándulás kereteiben? Ezerszer elmondták neki, hogy ez lehetetlen – ezer újabb okot adva neki arra, hogy belevágjon.
Így hát 52 éves korában Sutherland ismét új útra indult. Előtte még soha senki nem vette a bátorságot, hogy kerékpárral vágjon neki Amazóniának, amely, ha fogalmazhatunk így, eléggé érthető. Az időjárási viszonyok extrémek voltak és a transzamazóniai autóút nem volt épp a legjobb állapotban. Ez persze nem állította meg Louise-t. Ám nagyjából 130 kilométerrel a finis előtt jött rá, hogy nincs semmilyen út. Az esőzések miatt nem csak tekerni volt lehetetlen, de gyalogolni is.
Életében először Louise úgy döntött, hogy feladja, megvár egy repülőt, hogy kivigye az erdőből. Hogy hogyan és hol gondolta, hogy a repülő majd berepül, az ma sem ismert. Sutherland 6 napig várt, majd rájött, hogy valószínűleg semmilyen repülő sem jön a megmentésére, fogta a bringáját és valahogy kiverekedte magát az erdőből. Az egész túra teljesítéséhez hét hónapra volt szüksége az ötvenes éveiben járó hölgynek.
Louise sokakkal kötött barátságot az amazóniai esőerdő lakosai közül, és élete során később gyűjtéseket szervezett, hogy egészségügyi támogatást kaphassanak a törzsek. Az élete kicsivel csendesebbé vált ezután: korábban 6 hónapot töltött minden évből otthon Új-Zélandon, a többi hat hónapban pedig úton volt. Miután bejárt 54 országot és több mint 60 000 kilométert tett meg a lábain, Louise Sutherland 1994-ben hunyt el az agyában talált aneurizma következtében. Két önéletrajzot és egy nagyszerű bölcsességet hagyott ránk: „Soha nem voltam egyedül. Mindig beszélhettem a bringámhoz.”
