Egy edo-i poétát követünk, hogy átéljük, amit ő: 1684-ben Matsu Bashō, a legnagyobb haiku mester, elindult otthonából, hogy felfedezze a világot. Depressziósan, magányosan indult útnak és arra várt, hogy a középkori körülményekbe hamar belehal. Ehelyett idegenekkel barátkozott össze, magához ölelte a külvilágot és megújulva tért haza. A befelé forduló költőt nyitottá és befogadóvá tette a japán vidék.
A mi történetünk ennél kicsit prózaibb előzményekre vezet vissza: Joe Cruz és Chris Burati néhány sör és egy metál show mellett beszélgettek a nagy biciklitúrákról. Japán ötlete Chris fejében fogant meg. Annak idején japán irodalmat tanult, és Bashō utazása és költészete mély nyomott hagyott benne. Joe, a tapasztaltabb bringás kijelölte az útvonalat: 800 mérföld Tokiótól – Bashō idején még Edonak hívták – Hiroshimáig, a középkori költő nyomában járva. Bryan Banducci és a fotós Parker Feierbach is csatlakozott hozzájuk: nekik köszönhetjük, hogy elmesélhetjük a történetet. Bryan Banducci beszámolója következik.
Húszkilós hátizsákokkal keltünk át a hegyeken, a legtöbb éjszakát pedig ott töltöttük, ahol éppen ért minket: mezőkön, erdőkben, parkokban kempingezve. Megálltunk fürdőkben, hogy feltöltődjünk, és visszamosolyogjunk a helyiekre. Attól a pillanattól fogva, hogy Bashō meglátta maga előtt Japánt, nem tudott másfelé nézni. Az utunk végére már mi sem akartunk.
Az utak
Japán törődik az utakkal, mindegyikkel. A legtöbb távoli régió, amit bejártunk jó minőségű, egyenletes utakkal volt átszőve. Mindentől távol voltunk, de mindig volt a lábunk alatt frissen betonozott út.
A Fuji
Tokióból vonattal érkeztünk meg Fujiyoshidába, a Fuji lábánál fekvő városba, ahol elkezdődött az utunk. A kötelező jellegű kávé- és palacsintabeszerző kitérő után elindultunk. A mászás a város csendes utcáin kezdődött, pár kilométer alatt pedig a lehető legjobban levetkőztünk a hatalmas páratartalom és a forróság miatt. A legalacsonyabb sebességfokozatban is alig tudtuk tekerni megpakolt bringáinkat, de az erdőn át vezető út csodálatos látvánnyal kecsegtetett: völgyek és tavak a Fuji alatt. Hogy elkerüljük a turistabuszokat és az autókat, amit a legtöbb bringás segítségül hív, átmásztunk egy kerítésen, figyelmen kívül hagyva a túrázók aggodalmaskodását, és egy ösvényen feltekertünk a legmagasabb elérhető pontra. A célhoz közeledve a talaj porrá és vulkáni hamuvá vált. Három órával később elértük a Fujisankomitake Shrine-t büszkén, izzadtan, és immár fázva. Még volt hátra 9 óra tekerés mielőtt felverhettük volna sátrainkat egy park szélén, de először rétegesen felöltözködtünk, megszisszentettünk egy-egy doboz kólát és lebámultunk az 1300 méteres magasságból a csendes, szinte autómentes útra.
A legjobb feltöltő-állomások
A japán kényelmi üzletek, a konbinik, a kulináris élvezetek netovábbjai. Az előre csomagolt ételek széles választékát egy hétig tudod enni. Ezt is tettük.
A vendégszeretet
A kedvesség és melegség amivel találkoztunk leírhatatlan. Akármikor elmentünk valaki mellett, csengettünk és „ohayo”-val köszöntünk neki, mindenki viszonozta az üdvözlést. A helyiek, akikkel izzadtan, koszosan, de mosolyogva álltunk le beszélgetni, a levegőt kapkodták, amikor hallottak hosszú utunkról. Egy helyi kézműves teát és helyet kínált fel nekünk a kályha mellett, hogy felmelegedjünk. Egy apró ramen-üzlet tulajdonosai sörrel és szakéval láttak el minket. Egy kerékpáros üzlet pedig alkatrészeket hozott nekünk autóval, amikor szükségünk volt rá.
És ott volt Humi. Humi szolgált ki minket, amikor a Japán Alpokon áttekerve betértünk egy étterembe. Elmagyarázta az egész menüt, amit pedig nem tudott angolul elmondani, azt kihozta. Kérdezett az utunkról és elmesélte a saját történetét – Kobe városában nőtt fel, de elköltözött a hegyek és a szabad ég alá. A hivatalos, meglepően szomorú búcsúzás után, azt mondtam, még visszatérünk egyszer. Örömében felugrott. Elolvadt a szívünk.
Tokusima prefektúra
A Shikuku sziget keleti része, főleg a Tokusima prefektúra csodálatos, eldugott és csipkés. A kilencedik napon elindultunk felfelé és egyszer csak a felhők felett találtuk magunkat. Az út alig volt autónyi széles, körülötte pedig zöldellő, vadregényes táj terült el.
Következő nap visszatértünk Tsurugisan-be, hogy folytassuk utunkat nyugat felé. Esni kezdett és úgy tűnt, soha nem is fog abbamaradni. Ismét felmásztunk a felhők magasságába és lenyűgöző utat tettünk meg a hegyekről legördülő kőtömböket kerülgetve. Az orrunkig sem láttunk. Ködös volt és hideg és szeles és gyönyörű és ijesztő egyszerre. A csúcsra érve megpihentünk egy védett helyen, hogy ellőjük a poénokat, amiket az ázott, kimerült emberek el szoktak lőni: „Nem lenne jó, ha a következő kanyarban lenne egy étterem?” Két perccel később, már benne ültünk. Forró teát, noodlest és sört fogyasztottunk, és végül az egyik üres szobában aludtunk.
A jövőre nézve
Sokszor eszembe jutott, milyen jó lenne egy könnyebb bicikli. De egy magasabb szintű pakolási módszert is ki kellene próbálni, amikor csak ételt viszel, és teljesen szabad vagy.
Megpróbáltunk a lehető legtöbb látnivalót meglátogatni, ami sok pedálozást és alkudozást igényelt. A következő túrán sokkal jobban fókuszálnék a régiókra, körbetekernék egy-egy területen, hogy jobban megismerjem, ahelyett, hogy csak áthaladok rajta. És persze, ismét meglátogatnám Humit. Japán megtanította, hogy biciklin olyan dolgokat láthatok, és olyan emberekkel találkozhatok, amit el sem tudok képzelni. Ez az a fajta kerékpározás, amit egész életemben tudnék csinálni.
Forrás: www.bicycling.com
