Egy montis szeret száguldozni. Egy szánhúzó kutya talán semmit sem szeret jobban. Mi történik, ha egy energiabomba kutyát a biciklink elé kötünk? Sár, egyensúly, adrenalinlöket, közös munka: ez a bikejöring.
Ahogy azt el tudjuk képzelni egy ilyen felállás esetén, Zsófi is sokat esett és sokat kelt, amikor belevágott szeretett kutyájával a sportba, mostanra bármilyen ösvényt meg tudnak hódítani együtt, és Zsófi akkor is nyeregben marad, ha őzek futnak át az orruk előtt, és akkor is, ha csak néhány centivel száguldanak el egy hatalmas sártenger mellett. A színfalak mögé kukkanthattunk a segítségével: elmondta, mit kell tudni a sportról, ő miért szeretett bele és mi mindenre képes egy erős kapcsolat ember és kutya között.
Milyen kapcsolatod volt korábban a kerékpározással?
Lillafüredi gyerekként apró korom óta róttam a hegyeket. Kezdetben minden hétvégén a családommal, majd a hajthatatlan kíváncsiság egyre messzebbre sodort. Az első kerékpáromat úgy örököltem, még kicsit nagy volt nekem, de sosem törődtem ilyen részletekkel, bármikor, bármivel eljutottam bárhová. Megunhatatlan számomra a Bükk, a természet mindig újabb és újabb arcával találkozom minden nap.
Hogyan ismerted meg ezt a sportot?
Koromhoz képest elég későn csöppentem bele ebbe a sportba, annak ellenére, hogy már előtte is űztem saját kutyáimmal, általam elképzelt és kitalált felszerelésekkel. Egyszer véletlenül belefutottam egy szánhúzó versenybe, majd ott barátokra találva, általuk elkezdtem eljárni ezekre az eseményekre, míg kedvet nem kaptam magam is a versenyzéshez.
Mesélj a kutyáidról! Milyen kapcsolatod van velük?
A kutyáim együtt élnek velünk, családtagként. Szoros kapcsolatban vagyunk egymással, és ez a közös munkánk minőségére is kihat. Kezdetben magamtól próbáltam nekik megtanítani mindent, majd a rögös tapasztalatszerzéseink során egyre több emberrel léptem kapcsolatba, míg ki nem alakult egy olyan társaság, akikkel rendszeresen összejárunk edzeni. Ez a kutyáknak is egy sokkal dinamikusabb fejlődési lehetőséget kínál, ahol lényegében versenyszituációs gyakorlatként egymás előzését, közelségét is szokják, gyakorolják és nekünk is lehetőséget teremt tanulni egymástól.
Körülbelül mekkora sebességgel haladtok egy versenyen? Nem veszélyesebb ez, mint más bringás sportok?
Először is tudni kell, hogy a hazai versenyek többsége ‘sprint táv’, melyek 3,5-6 km közöttiek. Szinte bármilyen kutyával részt lehet venni rajtuk, akik szívesen futnak a kerékpár előtt. A gyorsabb kutyákkal szélesebb pályákon elérhetik akár a 30-35km/h óra közötti átlagsebességet, míg a technikásabb pályákon a 25-30 km/h közöttit. Ez függ a kutyától, a kerékpáros tudásától, képességeitől. Vannak gyorsabb, vannak lassabb versenyzők is, ahol az időeredmény mellett a kutyával eltöltött vidám percek és az egyéni teljesítmény a másodlagos cél.
Három gyerekes anyukaként meglehetősen féltett a családom ettől a sporttól. Pedig a statisztika egyértelműen azt mutatta, hogy az eséseim 95%-ban kutya nélküli edzéseimen történtek, ami során megakadt a biciklim, engem pedig tovább vitt a lendület. Mivel a kutyám viszont tűzön-vízen is átrángat, így hasonló szituációban „csak” egyensúlyoznom kell, hogy talpon maradjak egy-egy ilyen manőver után.
Mennyire irányítod te a biciklid, és mennyire a kutya?
Szerintem ez az egyik legcsodálatosabb lényege ennek a sportnak, ahogyan a kutya edzésről-edzésre kiterjeszti a saját gondolkodásmódját a mögötte haladó kerékpárra és emberre és komplex, közös gondolkodásunkká válik ez a sport.
A kutyán van egy húzóhám, amit egy rugós kötél köt össze a kerékpárral. A kerékpáron található egy távtartó, ami azt a célt szolgálja, hogy a ‘rugós póráz’ ne akadjon be a küllők közé. Mi pedig védőfelszerelésben ülünk a bringán. A kutyánkat/kutyáinkat – akár 2 kutya is futhat a kerékpárunk előtt – vezényszavakkal irányítjuk a rajttól a célig. Ahogy egyre inkább összeszokunk, úgy érez rá a kutya arra, hogy pl. miközben kanyarnál elkezdjük bedönteni a biciklit és a kötél a hátán húzódik, már érzi és tudja, hogy merre fogunk kanyarodni és szinte szavak nélkül veszi az irányt. A másik érdekesség, mikor egy kutya már úgy választ nyomvonalat, hogy ne csupán ő maga, hanem kerékpárral együtt tudjunk a leggyorsabban áthaladni.
Természetesen az útvonalat én döntöm el és én irányítom a magam előtt futó, húzó kutyát. És ennek minden zavaró körülmények között teljesülnie kell, legyen az egy vad átfutása, vagy a pálya szélén lévő fényképészek, tapsoló emberek, kutyás sétáltatók.
Hol tudtok edzeni, ahol biztosan nem jön szembe senki?
Olyan néha még versenyen sincs, hogy ne jöhetne velünk valaki szembe, mindig oda kell figyelni. Közös edzésen kevésbé számít az idő, így nem belátható szakaszokon természetesen lassítunk és a kölcsönösen biztonságos közlekedésre törekszünk. Az is biztos, hogy a hangos vezényszavak miatt már mások is messziről meghallanak minket. Illetve a kutyák miatt is mindenképpen a minél korábbi, hűvösebb időpontokat preferáljuk. Olyankor pedig amúgy is rendkívül kevesen vannak kint a természetben.
Mennyire ismert ez a sportág Magyarországon? És nemzetközileg?
Magyarországon azt gondolom, hogy kezd egyre népszerűbb lenni, de még bőven elmarad a kutya nélküli kerékpáros kategóriáktól, illetve jóval el vagyunk maradva sok külföldi országhoz képest is. Főleg ahol ezeknek a sportágaknak az eredeti téli változatát már ősidők óta űzik, pl. skandináv országok.
Maga a bikejöring eredendően a téli szánhúzó kutyák hó nélküli – dryland – egyik edzésmódszereként alakult ki, amiből idővel önálló versenyág lett.
Milyen gyakran versenyzel? A szezonok hasonlóan épülnek fel, mint például monti vagy outi esetében?
Ennél a sportnál a szezon nagyban függ a kutyáktól, mivel őket a melegebb időben, nyáron már nem terheljük. Így szeptemberrel kezdődik a szezon és tavasz közepén ér véget. Itthon is és a környező országokkal együtt annyi versenyt rendeznek, hogy minden hétvégére jut egy, vagy akár több verseny is.
Mire vagy a legbüszkébb?
Én mindenképpen a kutyámmal való kapcsolatunkat emelném ki. Amikor belecsöppentem ebbe az egészbe, voltak bőven eséseim, meg kellett értenem és rá kellett éreznem ennek a sportnak az ízére, és amikor ez megtörtént, onnantól egy olyan csodálatos kapcsolat részesévé váltam, ahol akár csukott szemel is rá merném bízni az életemet a kutyámra. Ezért merek bátran nekivágni vele bármilyen ösvénynek a hegyen, mert ő képes vezényszóra lassan menni, mellettem jönni, megállni, megvárja, amíg átküzdjük magunkat a kidőlt fák között. Igazi társ a gyorsabb versenyeken kívüli kalandokban is!
