„Szép lassan visszatért az erőm. Először csak a kórház folyosóján sétáltam, aztán a feleségemmel a szabadban. Az orvosom biztatott rá, hogy minél többet sétáljak, hiszen ez az egyik legalapvetőbb lépés a felépülés felé, én azonban tekerni akartam. Amikor megtudta, hogy bringás vagyok azonnal belemélyedtünk a témában. Hetekkel ezelőtt azt gondoltam a kerékpáros életemnek vége, most pedig ismét előtört belőlem a vágy a biciklizés iránt.”
„A gyors gyógyulásomnak köszönhetően egy héttel hamarabb kiengedtek a tervezetthez képest. Mielőtt elhagytam volna a kórházat minden nővért és ápolót megkerestem és megöleltem, aki velem volt és gondoskodott rólam ez alatt az egy hónap alatt. Még mindig előttem volt három kör kezelés, de távozáskor megkérdeztem, hogy mehetek-e biciklizni. Azt a választ kaptam, hogy ameddig az immunrendszerem nem veszélyeztetem, addig igen.”
„Ennyit kellett csak hallanom.”
„A hometrainer volt az első lépés. Mivel az immunrendszerem még a kemó miatt nem nyújtott védelmet, ezért nem mehettem ki az utcára. Mindenesetre a kezelésem negyedénél tartottam, amikor újra tekerni kezdtem. Lassan kezdtem és örültem minden apró sikernek. Fokozatosan visszaépítettem az erőnlétem és az állóképességem, miközben a régi csapatomhoz való csatlakozás lebegett a szemem előtt.”
„Ekkor csatlakoztam egy másik csoport reggeli útjaihoz. Ők idősebbek voltak és a tempójuk inkább beszélgetős volt, mint gyors. Kezdetben megint csak leghátul voltam és alig tudtam tartani a lépést. Páran tisztában voltak az állapotommal és a kórházban is meglátogattak. Másokat meglepett, hogy odakint tekerek és meghalok, hogy tartani tudjam az iramot. Gyakran lemaradtak hozzám, hogy megnézzék, hogy vagyok.”
„Pár hónappal később, Karácsony tájékán, a régi csapaton épp onnan indult el, ahonnan az új. Nem tudtam mi tévő legyek. Hívtak a régi barátaim, hogy menjek velük: nem lesz durva! Mire észbe kaptam már 24 km/h órás sebességgel tekertem. Sikerült együtt maradni a csapat többi részével, persze ebben szerepet játszott, hogy a szokásosnál lassabban haladtak.”
„Az, hogy képes voltam a régi csapatommal együtt befejezni a szakaszt, azokkal körülvéve, akik törődnek velem, meglátogattak a kórházban, a gyógyulásom – és az életem – egyik legfontosabb mérföldköve volt.”
„Azt hiszem igaza volt az orvosoknak: a biciklim tartott életben. Nem csak azért, mert jó formában voltam miatta, bár tény, hogy ez is nagy szerepet játszott. A szabadság, az öröm és a valahova tartozás érzése tartott életben.”
„A kezelés után hat hónappal megkaptam a várva várt diagnózist: meggyógyultam. Mostmár erősnek érzem magam és nem állok le a tekeréssel. Újabban gyakran törnek fel bennem ezek a gondolatok biciklizés közben:
„Annyira boldog vagyok, hogy ezt csinálhatom. Annyira boldog vagyok, hogy élek. Annyira boldog vagyok, hogy a biciklimen ülhetek.”
Forrás: bicycling.com
