A profi fotós és bringás Bob Croslin tavaly nyáron olyan híreket kapott, amik megváltoztatták az életét. Ekkor azt gondolta, hogy nemcsak a sikeres fotós-, és rendező karrierjének fellegzett be, hanem a bringájával megosztott közös életének is. Egy évvel később barátjának – az eredeti cikk szerzőjének – Robert Brownman-nek mesélte el, hogyan is telt el ez az időszak.
„Nem meglepő, de épp a biciklimen ültem, amikor először úgy éreztem, valami nincs rendben a testemmel. 48 éves bringás karrierem során többször voltam már hullámvölgyben, és bizony előfordul egy-egy kemény edzés után, hogy nem bírsz felállni a kanapéról.”
„Tavaly nyáron is azt gondoltam, hogy az erőnlétem a túlterhelés miatt hagy alább. A mozdulataimból egyre inkább hiányzott az erő, és amikor a szokásos délutáni csoportos tekerésen vettem részt, gyakran a csapat végén kullogtam, hiába adtam bele mindent.”
„Tény, hogy nem tűnt normálisnak a helyzet, de azért nem is volt olyan ijesztő. Mind azért küzdünk, hogy a csapat elején tekerhessünk, de ez nem jön mindig össze, és ha lemaradunk, általában valaki bevár minket. Van ilyen.”
„Mint mindig, most is azt gondoltam, hogy áttekerem magam a problémán, de egyszerűen nem lettem jobban. Szinte folyton levegő után kapkodtam, és nem csak a biciklin. Arra jutottam, hogy vagy tüdőgyulladásom van, vagy elkaptam az influenzát, esetleg egyszerűen öregszem. 2018 szeptemberében mentem el orvoshoz, ekkor derült ki, hogy sokkal ijesztőbb dologról van szó, mint gondoltam.”
„Az orvosok számára nem volt nagy kihívás a diagnózis felállítása: akut myeloid leukémia, egy gyors lefolyású és agresszív szörnyeteg, ami hónapok leforgása alatt végezhet az emberrel. Csak 47 éves voltam, fitt és egészséges, nem tudtam felfogni, hogy lehet, hogy haldoklom. Egy hónapja még Hawaii-on forgattam dokumentumfilmet, most meg a kórházban feküdtem és nem tudtam, megérem-e a következő hónapot.”
„A kezelőorvosom szerint pozitívum volt, hogy fitt vagyok. Az első napokban teszteket végeztek, hogy megállapítsák, mi legyen a következő lépés. Amikor az onkológus átnézte a leleteimet, alig hitte el, hogy egész eddig megálltam a két lábon. Amikor pedig megtudta, hogy aktívan biciklizem, szabályosan le volt sokkolva. Ez sajnos nem jelentette azt, hogy nagyobb esélyem van a felépülésre, de a dokinak határozott elképzelései voltak: mivel edzett voltam és fiatal, a lehető legerősebb kemoterápiát javasolta.”
„Nem könnyű azt hallani az orvosodtól, hogy a halál szélére táncol veled, mert olyan jó formában vagy. De az optimizmusa rám is átragadt és elhittem, hogy elég erős vagyok a küzdelemhez,ha pedig csodára van szükségem, a hit csodája megteszi.”
„A következő pár hétre csak homályosan emlékszem. Annyi biztos, hogy maga volt a pokol. Aztán eljutott a diagnózisom híre a Tampa Bay biciklis közösséghez, akikkel tekerni szoktam. Gondolni sem tudtam bringázásra, de egyszer csak megjelentek azok a társaim, akik akkor is lemaradtak velem, amikor még együtt tekertünk. Ott ültek az ágyam szélén, beszélgettünk, nevettünk, volt, aki üzenetet írt, csak jöttek a jókívánságok. Újra úgy éreztem, hogy a csapat része vagyok.”
A cikk folytatásában Bob lassan újra biciklihez ülhet
Forrás: bicycling.com
