Amikor a kerékpározás dicsőséges napjairól beszélünk, általában a Tour de France korai éveire gondolunk, amikor a kerékpárosok megálltak az út mellett piknikezni, ha megéheztek, nem pedig zselékkel töltötték fel az üzemanyagraktárukat; vagy az első cyclocross versenyekre, amiken a versenyzők folyókba dobták kerékpárjukat, utánuk ugrottak, átkecmeregtek a túlpartra és folytatták az utat.
A női kerékpáros történelemre azonban ritkán gondolunk.
Az első női Olimpiai kerékpárverseny csak 1984-ben került megrendezésre Los Angelesben (egy egyéni országúti verseny, melyet az amerikai Connie Carpenter nyert meg), és a profi női kerékpározás nem örvendhetett túl nagy elismerésnek egészen az 1990-es évekig.
De már jóval ezelőtt is voltak nők, akik profi szinten edzettek és kilométerről kilométerre nyitották meg az utat a jövő generációi számára. Megjelentek a férfiak versenyein, követelték, hogy tagok lehessenek a League of American Wheelmen ligában és nadrágra cserélték le szoknyájukat, hogy a mai biciklisek, mint például Kate Courtney, Coryn Rivera, Ayesha McGowen, Clara Honsinger, Amity Rockwell, Rebecca Rusch, Ellen Noble és még sokan mások világszerte folytathassák az egyenlőségért való küzdelmet ma is.
Míg a nők választójogaiért folytatott mozgalom egyik kulcsszereplőjét, Susan B. Anthony-t gyakran emlegetjük a női kerékpározás szószólójaként, addig több száz nő neve merült feledésbe, akik már 1896 előtt a nyeregben ültek. Az 1800-as évek valójában egy csodálatos időszak volt a női kerékpározás világában: az erőművész velocipéd-versenyzőtől kezdve a világ első női biciklis újságíróján át az első afroamerikaiig, aki csatlakozott a Wheelmen ligához, számos erős alak tette emlékezetessé az évszázadot.
Érdekesség, hogy amikor sporttá vált a nők számára is a kerékpározás, vagy profiként indultak a versenyeken, vagy sehogy.
„Csak profik voltak közöttük. Soha nem indultak nők amatőr versenyeken. Egyetlen feljegyzés sincs ennek az ellenkezőjéről. Egy sem.” – mesélte Ann Hall, történész és egyetemi professzor a CBC-nek egy 2019-es interjú során.
Szervezetek, szponzoráció és pénzjutalmak hiányában a nők magukra voltak hagyva a siker felé vezető úton. Minden akadály ellenére azonban jó néhányan belevágtak.
Íme a sportág úttörői, profi női versenyzők, akik utat nyitottak a jövő kerékpárosai számára.
Louise Armaindo
Louise erőművészből és cirkuszi előadóból vált velocipéd versenyzővé az 1870-es években. A földről ugrott fel a mai modern biciklik legveszélyesebb elődjének magas nyergébe. Egész Észak-Amerikában versenyzett, és 1872-ben felállította az amerikai hosszútávrekordot, amikor több mint 600 mérföldet (965 kilométert) tett meg 72 óra alatt.
Bár Armaindo története nem a legboldogabb, hiszen az idő során nagyrészt megfeledkeztek róla, ahogy egyre több fiatal nő kezdett versenyezni, de akadályt nem ismerő személyisége jól mutatja, milyen kemény lehetett akkoriban érvényesülni a kerékpározás világában.
Kittie Knox
Az 1890-es években még nem volt általános dolog, hogy egy nő biciklizzen, de ez egy bostoni fiatal varrónőt nem akadályozott meg abban, hogy megvásárolja első kerékpárját. 1893-ban Knox lett az első afroamerikai, akit felvettek az American Wheelmen Ligába, bár sajnos az azt követő években rengeteg megkülönböztetés érte.
De ő továbbra is indult a versenyeken és egyedülálló öltözékéről vált híressé – ő volt az első, aki átvette a férfiak divatját. Ez volt az első lépés afelé, hogy a nők kerékpáros nadrágban, szoknya nélkül ülhessenek nyeregbe.
Cissie Colreavy
Az 1890-es évek Ausztráliában is a kerékpározás fellendülését hozták, és a nyugat-ausztráliai Coolgardie-ben található Shamrock Hotel volt a robbanás középpontja. A szálloda tulajdonosa a Colreavy család volt, az anyuka, Katherine rendezvényeket szervezett és díjakat osztogatott a szálloda lépcsőjéről, amivel valószínűleg ő lett az első női kerékpárosverseny-szervező.
Édesanyjához hasonlóan Cissie is szerette a sportot – bár ő versenyezni akart, nem pedig díjakat osztogatni. Ausztráliában az elsők között volt, aki a versenyeken szoknya helyett nadrágot viselt.
A „Big Five”
Az 1890-es években összeállt „Big Five” kevésbé volt hivatalos csapat, mint inkább néhány szenvedélyes bringás nő együttese. A tagok, Lizzie Glaw, Helen Baldwin, May Allen, Tillie Anderson és Dottie Farnsworth bejárták az Egyesült Államokat, egymás és más nők ellen versenyeztek és bebizonyították, hogy a versengés nem áll a barátság útjába.
Baldwin és Allen az 1880-as években velocipéden versenyeztek, amikor pedig a ma ismert kerékpárok divatba jöttek, ezekre váltottak. Nos, Baldwin váltott – Allen hároméves szünetet tartott, mielőtt visszatért, és ezzel valószínűleg ő lett az első profi versenyző és egyben anya. Igen, a nők már egy évszázaddal ezelőtt is mindenre képesek voltak.
Anderson 1894-ig nem ült biciklire, de miután végül megtette, minden reggel 30-60 kilométerrel kezdte a napot. Aztán megreggelizett, elment dolgozni – varrónő volt – és délután ismét nyeregbe ült.
Annie Cohen Kopchovsky
A Lettországból Bostonba bevándorló Annie Londonderry 1894-ben hátrahagyta férjét és három gyerekét és elindult, hogy körbeutazza a Földet. Útja közben vált a történelem valószínűleg első szponzorált női kerékpárosává: 100 dollárt kapott, amiért Londonderry Lithia Spring Water Company táblájával indult útnak.
Ki tudja? Lehet, hogy ő inspirálta a mai mezeket, melyek a szponzorok neveivel vannak tele. Vitatható, hogy valóban körbetekerte-e a világot, de meglehetősen jól dokumentált az útja, az legalábbis biztos, hogy az Egyesül Államokat maga mögött hagyta. 1895-ben törött karral tért haza.
Beatrice Ethel Grimshaw
Az utazó-író Beatrice 1891-ben kezdte pályafutását, mint az első női kerékpáros újságíró. Miután 21 évesen befejezte az iskolát, Írországba szökött, hogy újságírónak álljon R. J. Mecredy’s Irish Cyclist című újságjánál, ahol később szerkesztő is lett.
Ahogy közelebbről kezdte tanulmányozni a sportot, úgy töltötte szabadidejének egyre nagyobb részét biciklizéssel. Állítólag alkalmi szinten 150 kilométeres túrákat tett és egyszer részt vett egy 24 órás versenyen is, mely során 340 kilométert tekert. Egy életen át járta a világot kerékpárjával és tucatnyi könyvet írt kutatásairól.
Alfonsina Strada
1924-ben az olasz kerékpáros, Alfonsina Strada lett az első nő, aki a kerékpározás három fő versenyének egyikén elindult, amikor a Giro d’Italia-ra nevezett. Miután a szervezők megtudták, hogy nő, megengedték neki, hogy folytassa a versenyzést, de a balesetek és sérülések végül kiszorították a versenyből. De még amikor technikailag ki is zárták a Giro-ból, befejezhette az útvonalat, és a szervezők útközben fizettek a szállásáért. A jelentős visszaesések ellenére a 3610 kilométeres futamot 38 órával a győztes mögött fejezte be.
Apró szülővárosában a „ruhába öltözött ördög”-ként emlegetik, ami vad versenyszellemének és tehetségének köszönhető. Egész életében versenyzett, amikor férjhez ment, párja esküvői ajándékként egy versenykerékpárral lepte meg, és onnantól elkísérte a megmérettetésekre egész Európában.
Nora Young
Az 1930-as években Nora Young kanadai versenyző nagyon közel állt ahhoz, hogy megverje férfi versenytársait egy 80 kilométeres versenyen. Mindezt egy egysebességes kerékpáron, ami ezt jelenti, hogy csak akkor váltott sebességet, amikor kölcsön tudott kérni egy másik biciklit az egyik versenyzőtől. Armaindohoz hasonlóan Young is számos sportágban remekelt, a kosárlabdától a gerelyhajításig, és valószínűleg legalább az egyikkel eljutott volna az olimpiára, sportolói karrierje azonban a második világháború kezdetekor megszakadt.
Forrás: bicycling.com
