Amikor Margot Gough visszaköltözött Saskatoonba, a kanadai préri egyik városába, nem tudta, hogyan fog alakulni a kerékpározáshoz való viszonya. Ugyan gyerekkorában már járt kerékpárral Saskatchewanban, mégis Montreal – Kanada legnagyobb kerékpáros városa – volt az a hely, ahol lehetősége volt workshopokra eljárni és megismerkedni a kerékpárja felépítésével, majd elkötelezett bringássá válni.
Visszatérését követően eltökélte, hogy továbbra is kerékpáron jár majd mindenhova és valamit vissza is akart adni abból, amit kapott, méghozzá úgy, hogy továbbadja a tudást, amelyet más bringás workshopokon sajátított el. Nagy lelkesedéssel csatlakozott a helyi Bride City Bicycle Co-op-hoz, amely szervezet elkötelezetten segített bárkinek, akinek meg kellett szerelnie vagy helyreraknia a biciklijét, illetve hamar beszállt a Pedal Wenches-be is, amely egy női kerékpáros csoport.
Pozitív példaként arra, miként is fejlődik a kerékpár kultúra teljesen váratlan helyeken, köszönhetően azoknak a szenvedélyes bringásoknak, akik imádják a biciklit, a We Love Cycling Margot-val beszélgetett többek között a közösség jelentőségéről, a kihívásokról, amelyekkel az aktív nőknek szembesülniük kell, és hogy szerinte mitől kezdenének el még többen bringázni.
Nem sokat hallunk a bringás kultúráról a kisebb városokban. Mi a különbség Saskatoon és Montreal között?
Montrealban mindenki biciklivel jár, bármilyen is az időjárás és azon sem lepődik meg senki, ha hóban is bringára ülsz, vagy az autópályán tekersz. Saskatoonban a kerékpáros kultúra még mindig gyerekcipőben jár. Sokan egy nagyon szűk réteg által űzött dolognak tartják az egészet. Ez abból is fakad, hogy a vidéki községektől nem sok támogatás jut, és nagyobb teret kapnak azok, akik hangosan kiállnak a biciklisekkel szemben.
Ennek ellenére neked mégis sikerült a bringázást egy új szinte emelned mióta visszatértél Saskatoonba és beléptél egy női kerékpáros klubba. Milyen élmény volt az első tekerésed a Pedal Wenches csapatával?
Én teljesen jól elvoltam az ingázással, viszont nagyon izgatott egy kizárólagosan női csapat gondolata is. Hamar lehengerelt a laza hozzáállásuk és a támogató közeg. Különböző szintű tekerési lehetőségekből választhatsz náluk. Attól függően, az adott napon éppen hogy érzed magad, magasabb vagy alacsonyabb szintű csoportot is választhatsz. Létezik, egy „nem adom fel” szabály, és ugyan egyértelműen van lehetőség, hogy hajtsd magad és fejlődj, a legfontosabb mégis az, hogy élvezd a tekerést és jól érezd magad. Be kell vallanom, hogy a logó egy kicsit elbizonytalanított az elején, amelyen egy bringa és egy magassarkú cipő látható, de hamar rájöttem, hogy ebben a csoportban nem sok van meg azokból az akadályokból, amikkel más, nőknek szóló fitnesz programoknál találkoztam.
Kétségtelenül kihívást jelenthet kialakítani egy kizárólag nőknek szóló dolgot, anélkül, hogy a megszokott sztereotípiák vagy nemi szimbólumok a képbe kerülnének. Milyen kihívásokkal kellett szembenézned aktív nőként?
Igazából rengeteg olyan embert láttam, akik általánosítanak azzal kapcsolatban, milyen motivációja van egy nőnek a mozgásra, ezek pedig tévesek vagy általában simán baromságok. Nagyon sok a példa a testszégyenítésre, és arra, hogy azt gondolják, azért csinálsz valamit, mert nem tetszik a külsőd magadnak. Korábban voltam olyan spinning órákon, ahol a szégyen leküzdésére ösztökéltek, amit az evés miatt éreztél vagy más bűntudat alapú taktikát alkalmaztak. Nagyon örültem, hogy rátaláltam a Pedal Wenches csapatára, mert ugyan keményen dolgozunk mind, de nem redukáljuk le az élményt egyetlen célra, amelynek mindent alárendelünk. Rengeteget viccelődünk és nevetünk, de közben elhivatottak vagyunk, hogy egy olyan közösséget építsünk, ahol az emberek úgy érzik, támogatják őket abban, hogy a legtöbbet kihozzák magukból, tájékozódjanak a biztonságos kerékpározásról és odafigyeljenek egymásra.
Úgy tűnik, a közösség nagyon fontos részét képezi számodra az egésznek. A bike co-opos munkád hogyan járul ehhez hozzá?
Nagyon hálás voltam a bike co-opnak, hogy részese lehettem Montrealban. Ez egy nagyon kicsi és stressz mentes közösség volt. Miután rájöttem, hogy nem fogok semmit tönkretenni és elkezdtem kényelmesen érezni magam, sokkal jobb lett a kapcsolatom a bringámmal. Visszatérve Saskatchewanba, természetesnek éreztem, hogy valami hasonlót keressek.
A BCBC elérhető bárki számára, de elég egyedi szerepet tölt be Saskatoonban. Azon a környéken helyezkedik el, ahol a bringához való hozzáférésnek nagy hatása lehet az egyén mobilitására és az általános életminőségére. Önkéntesek működtetik és korlátozottak a források, szóval általában hosszú sorok kígyóznak, amikor nyitva vagyunk. Van egy hihetetlen önkéntesekből álló csapat, így a program egyre jobban bővül és terjeszkedik. Például most már van havonta egyszer női és melegeknek szóló workshopunk is.
Milyen volt a reakció?
Mindenképp változatosabb volt a közönség, mint a hagyományos alkalmakon. Sokaktól hallottam, hogy jártak már nálunk, de úgy érezték, nem tudtak kibontakozni, viszont ez az este olyan atmoszférát teremtett, ahol kényelmesen érezték magukat. Elég világossá tettük, hogy miért van legitimitása egy ilyen esemény megszervezésének. Még azok is nagyon megértőek általában, akik nem kifejezetten tartoznak a célcsoportba, miután elmagyarázzuk az okokat. A szervezeten belül is rengeteg nőnek biztosított lehetőséget arra, hogy fejlesszék a mechanikai képességeiket és egy közvetlenebb vezetői szerepet tölthessenek be.
Nagyszerű látni, hogy egyre több nő tanulja meg nőtársaitól, hogyan kell rendben tartani a bringáját. A workshopjaidon mi a legfontosabb üzenet, amit át szeretnél adni?
Nagyon igyekszem szembemenni azzal az előítélettel, hogy a biciklizés valami nagyon speciális vagy exkluzív dolog lenne. Sokan élnek abban a hitben, hogy a bringázás nagyon intenzív és mi ezt próbáljuk tisztázni. El szoktam magyarázni, hogy különösen nőként, számomra is szokatlanok voltak anno ezek a dolgok. A fiataloknak szóló workshopjaink során mindig azt mondom, hogy „Ha nem vagy biztos valamiben, akkor kérdezz! Senki sem tudhat mindent”. Mindig kihangsúlyozom, hogy nem vagyok profi szerelő, de sikerült összeszednem annyi tudást, hogy segíteni tudjak másoknak. Nem vagyok elismert országúti kerékpáros sem, de minden héten tekerek, és jól érzem magma. Ez az, ami számít, és ezáltal tudunk még többeket rávenni a bringázásra.
