Korábban már írtunk Devi-ről, aki arra tette fel az elmúlt éveit, hogy biciklivel járja a világot, és megismerjen olyan embereket, akik első kézből tapasztalták meg a klímaváltozás hatásait. Egy, az átlagostól teljesen eltérő viszonya van a kerékpározással, ez azonban nem volt mindig így. Kövesd végig az úton, ami elvezette a slow cycling szemléletéig!
2015 januárjában elértem a Mount Messengerhez, Új-Zéland északi szigetén. Egy kék-sárga táblán ez a felirat állt: Kanyargós út / Légy türelmes!
Nem véletlenül állították ide ezt a táblát. Az út tényleg kanyarok gyors egymásutánjából áll. A hegy bevétele nélkül lehetetlen eljutni Awakinoból New Plymouth-ba. Én pedig éppen ide indultam egy összejövetelre, melyen az éghajlaváltozással kapcsolatos szervezetek aktivistái vettek részt, és késésben voltam. Az elmúlt néhány évben 1001 történetet gyűjtöttem össze a klímaváltozásról. Ekkoriban több mint 500-at hallgattam végig, az Egyesült Államokban, a Fidzsi-szigeteken, Tuvaluban, Új-Zélandon, Ausztráliában, Thaiföldön, Laoszon és Kambodzsában.
Amikor egyetemista voltam a sebességet egyenlővé tettem a sikerrel. Rohantam át az órákról az edzésekre, onnan a házba, ahol a többiekkel laktam, és újra órára. Percekre osztottam fel az életem. Tudtam, mennyi ideig tart lezuhanyozni és elbiciklizni a folyóhoz. Gondosan megtervezett menetrendet követtem, és jó voltam benne.
Aztán a testem lázadni kezdett. Másodéves voltam, amikor elszakadt a térdhajlatom edzés közben. A helyreállító műtét után kénytelen voltam lassítani. Le voltam sújtva. Nem tudtam, hogy határozzam meg a saját értékemet, a kemény munka paradigmáján kívül.
Ki vagyok valójában? Mit csinálok? Hova tartok? Úgy döntöttem, szó szerint veszem az útkeresést és biciklitúrára indultam.
2013 augusztusában a Tennessee állambeli Memphisbe repültem egy hangrögzítővel és a Surly Disc Trucker bringával és a vággyal, hogy meghallgassak másokat. A tervem az volt, hogy 1300 km-t tekerek a Mississippi River Trail-en, Memphistől a Mexikói öbölig. Történeteket gyűjtöttem azoktól, akikkel találkoztam, és ezekből a történetekből ihletett verseket írtam a folklór és mitológia témájú szakdolgozatomhoz.
Az első két hosszabb szakasz után, kifáradtam. Elfogyott az erőm. Hunyorogtam a januári napsütésben és megátkoztam minden egyes tárgyat, amit feleslegesen hoztam magammal. Sosem fogom használni a víztisztítót! Hát még a szájharmonikát! Imádkoztam, hogy észrevegyen egy kamionsofőr.
A következő hegycsúcson megálltam és csak néztem a fákat és az alattam fekvő völgyet, a felettem elterülő égboltot. Mintha egy ezer darabos puzzle lenne. Egy vattapamacs-felhő libegett el előttem.
Ahogy kortyolgattam a kulacsomból, megállt mellettem egy fehér furgon és a sofőr letekerte az ablakot: „Láttalak a lejtő alján, amikor elindultam dolgozni” – mondta mosolyogva. „Szeretnél egy fuvart lefelé?”
Néhány perccel később a biciklim a furgon hátuljában, én pedig a kényelmes autóban pihentem. „Tony vagyok” – mutatkozott be. „Mi a fenét csinálsz egy ilyen domb tetején?”
Az, hogy egyedül, nőként, a saját tempómban biciklizem, gyakran vet fel az emberekben kérdéseket. Jó beszélgetésindító. Szóba elegyedtem zenészekkel, farmerekkel, idegenvezetőkkel, ápolókkal, újságírókkal és teherautó-sofőrökkel. Egy hónap után már több mint 50 történetet vettem fel.
Nincs fix tervem. Nem számolom a kalóriákat és a kilométereket. Gyakran megállok. Időnként sétálok egy táblával a kezemben, aminek egyik oldalán ez áll: „Mesélj egy történetet a vízről!”, a másikon pedig ez: „Mesélj egy történetet a klímaváltozásról!”. Utazásaim során megismertem az ipari mezőgazdaságot, a teherhajókat és a villamosenergia-termelés módszereit.
Amikor hallgatom az embereket, minden sejtemmel rájuk figyelek. Amikor biciklizem, mindenemmel a helyre koncentrálok, ahol vagyok. Áthaladok a tájon, és a tájak áthaladnak rajtam. A lassúság a mindennapjaim részévé vált.
A slow cycling azt jelenti, hogy mindenkinek integetek, aki mellett elhaladok. És azt is, hogy egy tollal és egy jegyzetfüzettel a táskámban tekerek, hogy üzeneteket hagyhassak a villanyoszlopokon. Néha azt is, hogy minden kilométer után megállok, hogy újabb sort írjak a fejemben készülő vershez. Vagy hogy virágot szedek az Arthur’s Pass csúcsán, a hajamba tűzöm és örömtáncot járok, mert a fenébe is, megcsináltam!
A kerékpározást aktív hallgatásnak tekintem, egy eszköznek, amellyel többet megtudhatok erről a gyönyörű bolygóról, amelyet a sajátomnak nevezek.
Végül odaértem az összejövetelre, pedig még Tony ebédmeghívását is elfogadtam, és a családjával ettem egy farmon, a semmi közepén. És nem siettem tovább.
Forrás: bicycling.com
