Korai évek
Ha belegondolunk, tulajdonképpen kerekeken kezdjük az életet, egy négykerekű kocsiban, tisztességes nevén babakocsiban. Én személy szerint nem emlékszem rá. De azt tudom, hogy megtörtént. Képek bizonyítják.
Az első tiszta emlékem a kerekes közlekedésről a piros triciklim. Tűzpiros volt, hozzá illő piros markolatokkal, csillámokkal és szalagokkal.
Klasszikus háromkerekű modell volt, ha nem volt kedved pedálozni, az egyik pihentetni tudtad, a másikkal pedig tolhattad magad a kormányt fogva. Amikor ülve pedáloztam, egy magasságban voltam a dohányzóasztallal, ami egy nap nem jött túl jól. Még ma is megvan a sebhelyem.
Az egyensúly megtalálása
Háromról négykerekűre váltottam, hogy az utcán apukám segítségével megtanuljak kétkerekű, pótkerekes biciklire ülni. Van egy idősebb nővérem, így nem az én biciklim volt, hanem az övé, de nem érdekelt. Kétségbeesetten szerettem volna egy nagyobb biciklin tekerni, és megszabadulni a pótkerekektől.
A bicikli egy zöld egysebességes volt, hátsó fékkel. Hozzá illő zöld banán ülése volt, mint a régi Schwinn StingRay modelleknek. Az egykor fehér markolatok szürkére fakultak a piszkos kezektől.
Amint megtanultam két kerékkel biciklizni és megtaláltam az egyensúlyomat, le sem szálltam a kerékpárról. Mint a legtöbb gyereknek, nekem sem volt szabad sötétedés után az utcán tekerni. De a szüleim megengedték, hogy esténként a garázsban pedálozzak, ami azt jelentette, hogy a családi autó kint parkolt. Kis ár a boldogságomért!
Köröztem a garázs szűk terében a hordozható rádió karcos hangjaira, amíg el nem érkezett a vacsora ideje. Jobban megkedveltem a kerékpározást, mint a nővérem, így ritkán hadakoztunk azon, hogy ki üljön fel rá. De a dolgok hamarosan megváltoztak.
Az első biciklim
Édesanyámnak sok tehetsége van (nem minden anyának?), ezek közül az egyik, hogy tehetséges illusztrátor. Közeledett a születésnapom, és a nagy napon kinyitottam a kártyámat, és magamat láttam, amint a hajamba kapó szélben hajtok egy sárga, háromsebességes Schwinn biciklit. Anyám maga rajzolta. Még mindig a kártyában gyönyörködtem, amikor apám a szemem elé gurította a biciklit. Elakadt a szavam.
Egy felnőtt méretű kerékpár büszke tulajdonosa voltam. Mixte váza volt, így könnyen fel- és leszállhattam, ahogy belenőttem a méretbe. A komfort nyereg illett a sárga színhez, a nyeregborításon fehér színű S betűs Schwinn felirat díszelgett, ami kontrasztot alkotott a sárgával. Gyönyörű volt.
Útra kelés
A kerékpározás remek családi program. Apám úgy döntött, hogy együtt kellene csinálnunk. Egy nap hazaérve négy 10 sebességes, bukócsöves országúti kerékpárt találtam a garázsban, mindannyiunk számára egyet.
Mindenhová magammal vittem az új biciklim, iskolába, uszodába, sportedzésre, haverokhoz. Ez volt a függetlenség édes íze. Visszavezet egy letűnt korszak ártatlanságához, amikor a gyerekek még megtehettek ilyesmit. Remélem, hogy néhány helyen még mindig változatlan a helyzet, mivel sokat tanít a gyerekeknek a felelősségről és a biztonságról.
A biztonság egy laza kifejezés volt. Még bukósisakom sem volt. De akkoriban ez nem volt a kultúra része. Ma már eszembe sem jutna anélkül biciklizni, és neked sem kellene.
Apám egy hosszú túrát tervezett A pontból B-be. A nővérem és anyám nem volt érdekelt, így csak apám és én voltunk ott. Most már tudom, hogy mennyire felkészületlenek voltunk. Nem volt megfelelő ruházat, elegendő víz, pumpa vagy akár étel és javítókészlet sem nálunk. Ennek ellenére vakon nekivágtunk a nagyvilágnak, hogy néhány órával később anyám megmentsen minket. Köszi, anya.
Biciklis csodabogár
A sikertelen hosszú túrától el nem csüggedve, elkezdtem a helyi kerékpárboltban lődörögni. Csodálattal bámultam a kirakatban lévő csillogó új bicikliket. A tulajdonos végül észrevett és behívott. Üzletmuki lettem, a szerelők közelében lógtam, és lelkesen figyeltem az ügyes kezeket munka közben. Furcsa munkákat is végeztem, például kivittem a szemetet. Nem volt túl fényes meló, de büszke voltam arra, hogy a csapat része lehettem.
Volt egy bicikli, amit különösen megcsodáltam a műhelyben: egy elektromos kék Miyata 1000-es. Drága volt, közel 800 dollár. Ez kész vagyon volt egy tizenéves gyerek számára. Nem emlékszem a hajtásláncra, de a kormányt a szokásos szalag helyett habszivacs borította a nagyobb kényelem érdekében. Ez volt a legkirályabb dolog a világon.
Folyamatosan arról a bicikliről beszéltem. Néha megkérdeztem, hogy megkaphatnám-e, de a válasz határozott nem volt: túl drága. Beletörődtem, hogy csak távolról csodálhatom. Egy nap anyám megkért, hogy menjek ki a garázsba és hozzak neki onnan valamit. Amikor kinyitottam az ajtót, a bicikli a garázsban várt. El voltam ragadtatva. Nem tudtam elhinni.
Ez volt az a kerékpár, ami elindított az utamon. Volt egy közpark a házunk közelében, egy nagy aszfaltozott körpályával. Hétvégenként biciklisek lepték el, én pedig a pálya széléről figyeltem. Az a Miyata adta meg a bátorságot ahhoz, hogy belevágjak. Nem tudtam, hogy mit csinálok. Nem láttam az ambíciótól.
Néhány versenyző a szárnyai alá vett, és velem tekert azon a néhány körön. Végül kiestem a körből, de ez megerősített abban, hogy hosszú távú célom van a sporttal.
Inspirálj másokat!
Hiszem, hogy az én történetem egyedi, de vajon egyedülálló-e? Biztos vagyok benne, hogy a kerékpárosok közül sokaknak van hasonló története. Ha találkozol olyan emberekkel, akiket érdekel a biciklizés, segítsd őket, vond be őket a kerékpározásba! Valaki valószínűleg érted is megtette ezt.
Miközben a Grand Tours-t nézed, élvezd a versenyzést, de gondolj egy pillanatra a biciklis gyökereidre, az első kerékpáros emlékeidre. Azzal, hogy segítesz és bátorítasz másokat, talán megadhatod nekik a szükséges lökést, és megteremtheted az első emléküket is. Nem tudok ennél nagyobb jutalmat elképzelni.
