A közösségi médiában lépten-nyomon szembejönnek fotósok, sokan próbálkoznak. Mivel lehet kitűnni? Neked mivel sikerült?
A próbálkozók nagy része szerencsére kikopott, ez egy divathullám volt 5-6 éve, amikor elérhetővé váltak a jó digitális gépek. A profik érezték is ennek a hatását, a sok fellángoló amatőr fotós rendesen megdolgozta a piacot. Szerencsére mostanában a többség inkább a videózással próbálkozik. Én viszont tanultam a szakmát, fotóriporterként végeztem, de már a középiskola elején tudtam, hogy ezzel akarok foglalkozni, tudatosan készültem. Fontos, hogy tudd, mire akarsz szakosodni, és ragaszkodj ahhoz. Sokan követik el azt a hibát, hogy mindent bevállalnak, ami fizet, és szerintem ők sosem lesznek igazán jók. Igazán jó akkor lehetsz, ha elindulsz egy irányba, és végigviszed, szereted.
Amikor az ember fényképez, kell a technikai tudás és kreativitás is. Szerinted melyik a fontosabb?
A kreativitás, egyértelműen. A technikai tudás olyan, hogy ha eleget gyakorolsz, és elég elhivatott vagy, akkor készséggé válik. Nem számokat, nem értékeket látsz magad előtt, hanem hatásokat. Megfordul a dolog, nem a technikai megvalósítás a cél, hanem azt rendeljük alá a célnak. Technikai oldalról a fotózás nem rakétatudomány, a kreativitás a sokkal nehezebb. Nehéz megtalálni az egyensúlyt, hiszen valamennyire illeszkedni kell az aktuális áramlatokba, de közben kell az egyedi, sajátos látásmód.
Vannak példaképeid, olyan fotósok, akik inspirálnak?
Igen, nagyon sok fotós munkáit követem, mert sokat lehet belőle tanulni. Nem csak profikat, hanem amatőröket is, hiszen a szerényebb lehetőségek miatt sokszor kreatívabb megoldásokkal állnak elő. Ha ki kéne emelnem egy-két nagy kedvencet, akkor Süveg Áront említeném, ő tíz évvel idősebb nálam, és már akkor járta a világot, amikor én elkezdtem. Ott van még Samo Vidik, Dan Vojtech, és nagyon szeretem Lorenz Holder munkáit is, nem tudnék egy embert kiemelni.
Milyen felszereléssel dolgozol?
Egy közel csomagtartónyi holmit kell elképzelni, amiből mindig azt viszem magammal, amit éppen az adott munka megkíván. A komolyabb munkáknál, például egy snowboard fotózásnál, ahol sokszor nyakig érő hóban kell órákat mászni, meggondolod, mit viszel magaddal, nem lehet nálad két állvány, három vaku, több váz, mert nem jutsz fel a hegyre. Sokszor túlvállalom magam, például cipelek magammal downhill versenyekre még egy vakut, mert akarok egy vakus képet, de nem mondanám magam technikamániásnak, ezek csak eszközök. Nem kell mindig a legújabb, legjobb felszerelés, nem ettől lesz jó a kép, persze kell egy stabil műszaki színvonal. Dolgozom filmre is például, mert teljesen más a munka hangulata, az lelassít, gondolkodásra késztet.
A te életedben hogyan indult a fotózás? Olvastam, hogy gördeszkáztál, de hogy lett a sportból a sport fotózása?
Az igényem mindig megvolt rá, elég vizuális típus voltam már fiatalon is. Középiskolában aztán kaptam egy ösztöndíjat, abból vettem az első fényképezőgépem. Elkezdtem tanulni, aztán jöttek az első megbízások, és ugyan voltak kitérők, de mindig a sportfotózásnál kötöttem ki.
Mi volt az a pont, amikor profivá váltál?
Ez egy hosszú folyamat volt, évekig fotóztam munka mellett, és akkor szép lassan közelebb kerültem ahhoz, hogy csak ezzel foglalkozzak. 2016-ban aztán bejutottam a Red Bull Illume döntőjébe, a legnagyobb extrém sport fotós versenyre, ez adta a lökést, hogy csak ezzel foglalkozzak. Akkor hagytam ott az állásom, és azóta dolgozom kizárólag fotósként.
Emlegetted az extrém körülményeket, mi volt eddig a legnagyobb kihívás?
Ezeket a szó legjobb értelmében véve élem meg kihívásnak, szeretem, amikor meg kell dolgozni egy képért. A legfárasztóbb napok a snowboardos fotózások, hiszen be vagy öltözve, de már átáztál, cipeled a felszerelést, olyankor én is boarddal közlekedek, tehát le-, felcsatolni, elővenni, elpakolni a felszerelést, nagyon fárasztó tud lenni. Ami még szintén elég kemény, az a Red Bull Air Race. Ilyenkor kapunk egy komoly leírást, hogy milyen képek kellenek, és nem csak a repülésről, de a sajtótájékoztatókról, a szerelésről, hasonlókról is kell anyag. Ezek között a helyszínek között megoldani a mozgást hatalmas kihívás. Szigorú az időbeosztás és nagyon pörgős, ráadásul három napig folyamatosan, a leadások miatt pedig az utómunka is folyamatos.
Melyik munkádra gondolsz úgy vissza, hogy ezt volt a legjobb csinálni?
A Red Bull Illume-re bejutott kép, ami nem is annyira büszkeség, hanem inkább elégtétel. Egy komoly szakmai zsűri mondta azt a képemre, hogy ennek helye van a világ legjobbjai között, és ez remek érzés, ez volt eddig talán a legnagyobb lépés a karrieremben. Ezen felül is vannak anyagok, amikre büszke vagyok, az egyik ilyet Hágában csináltam a gördeszka világkupán. Abban a közegben nőttem fel, emiatt a gördeszkás képeimet érzem a legközelebb magamhoz. Ráadásul a képek a Gördeszka Világszövetségnek készültek, és állítólag még a hágai városházán is kint vannak, mivel a város támogatta a rendezvényt.
Meddig lehet ebben a szakmában eljutni? Gondolkodsz esetleg a fotózás más területein? Például haditudósítónak elmennél?
Régen gondolkodtam a haditudósításon, érdekelt, tisztelem is azokat, akik csinálják. Viszont nem hiszem, hogy bírnám a pszichológia megterhelést, és pártatlan sem tudnék maradni, ami ott fontos. Inkább a sportfotózásban vannak elképzeléseim, maradnék is ezen a pályán, nincs a fejemben nem sport tematika. Szeretek más témákat megnézni, a klasszikus sajtófotót is imádom, de nem akarnék elmozdulni, főleg mert még sok van előttem. Nem érzem, hogy a csúcson lennék, épp csak elkezdtem belelendülni.
