Hogyan kell elképzelni egy egykerekű-világbajnokságot?
Nálunk a világbajnokság úgy néz ki, hogy összegyűlik 18000 ember és 12 napon keresztül mindenféle versenyszámban versenyzünk. Kis túlzással, én benevezhetnék mindenre, leszámítva azokat, amikhez előfeltételek szükségesek. A következő világbajnokságon triál és magasugrás szakágakban indulok, sőt kétfajta magasugrásban is: van léc fölött és akadályra felugrás, amik különböző technikát igényelnek. Ezek mellett van még távolugrás, triálozás párhuzamosan, egymás ellen, illetve a stillstand, ebben háromszor voltam világbajnok, de ezt nem szoktam kihangsúlyozni, mert ez nem a legkomolyabb szakág, bár mentálisan és fizikailag is nagyon fárasztó. A személyes rekordom 24 perc, eddig bírtam egyensúlyozni egy 10X25 cm-es platformon, szinte mozdulatlan kerékkel, egy helyben, kitartott karokkal.
Mennyi ebből az ágazatból a világrekord?
Többnyire nem foglalkoznak ezzel komolyabb szinten a versenyzők. Hat éve viszont egy német lány kitalálta, hogy erre rááll és elkezdett edzeni rá. A lányoknál egészen eddig 1-2 perces rekordok voltak, a fiúknál kicsit több, olyan 5-10 perc. És akkor jött ez a lány, és lenyomott 1 óra 5 percet. Kicsit meg voltunk döbbenve! De nem sokan követik őt ebben, nekem ez a 24 percem sokáig világrekord volt, pont most döntötte meg egy francia srác 34 perccel. A női világrekord azóta már majdnem másfél óra! (ezt a rekordot Ana Schrödinger tartja – a szerk.)
Milyen versenyeket rendeztek még a világbajnokság mellett?
Az Európa Bajnokság kicsit rendezetlenebb nálunk, monocikliseknél. Hivatalosan ez is kétévente kerül megrendezésre, de sajnos nem mindig jön össze. A tavalyi például elmaradt, pedig már be is voltunk regisztrálva, de végül a helyszín miatt meghiúsult a dolog. Viszont van egy versenysorozatunk, az EUC, vagyis Extreme Unicycle Championship, ami bár nem hivatalos Európa Bajnokság, a Nemzetközi Egykerekű Szövetség hitelesítette, tehát tényleg bajnokságnak minősül. Ez Európában a legrangosabb ilyen verseny, 12 évre nyúlik vissza a múltja, Európa Kupának is hívhatnánk. Minden páros évben, egyszer, Kölnben rendezik meg, amikor pedig nincs vb, akkor van egy vándorló téli versenye is. Összesen ezeken 16-szor sikerült első helyen végeznem, triálban és magasugrásban. A téli könnyű, itt az összesen nyertem triálban.
Rengeteg helyre eljutottál már: ha csak a világbajnokságokat nézzük, voltál Kanadában, Dél-Koreában, Koppenhágában, Spanyolországban… Ilyenkor csak a versenyre koncentrálsz, vagy van lehetőséged várost nézni?
Nem panaszkodom! Általában azért a versenyeket nem a belvárosban rendezik, de most, hogy Dél- Koreában voltam, ráhúztunk egy hetet, mert ki tudja visszatérek-e oda valaha. Sajnos sokszor van olyan, hogy nem jutunk be a belvárosba, ilyenkor is igyekszem nyitott szemmel járni, amennyire lehet.
Ugorjunk kicsit vissza a kezdetekhez. Tizenöt évesen találkoztál először a monociklivel, ez pont a lázadó időszak kezdete. Befolyásoltak téged a hormonok, a bulik, a szerelem…?
Én nem voltam sosem nagy lázadó, inkább olyan szempontból volt váltás, hogy előtte a cross country érdekelt, róttam a köröket, néztem a versenyeket, stb. Aztán ezt egy kicsit meguntam és valami izgalmasabbra szerettem volna váltani. A bike trialt néztem ki magamnak, akkoriban ez nagyon ment itthon, kitaláltam, hogy én ezt szeretném csinálni, el is kezdtem bújni a hirdetéseket, hogy összerakjak magamnak egy bringát, de nem igazán tudtam ezt megengedni magamnak. Viszont találtam az újságban egy egykerekűs cikket és megtetszett, gondoltam kipróbálom magam. Az volt a terv, hogy nyárra veszek egy egykerekűt, hogy elfoglaljam magam és tudjak gyakorolni, egyensúlyt fejleszteni, őszre pedig összegyűjtök annyit, hogy mehessen a bike trial. De annyira beleszerettem az egykerekűzésbe, hogy végül nem akartam visszaállni. A mai napig megvan az érdeklődés a trial iránt, kicsit dilemmáztam is, de végül meghoztam a döntést: marad az egykerekű. Persze nem bántam meg. Ebben a döntésben maga a sport csak a meggyőző erő fele volt. A másik fele a közösség: mindenki közvetlen és segítőkész. Gimiben tényleg mindenki ekkor kezdett cigizgetni, piálgatni, én pedig kerestem ebből a menekülőutat. Vágyik az ember a közösségre. Suli után elköszöntem az osztálytársaktól és mentem a haverjaimhoz csapatni a parkba.
Nem féltél, amikor először kipróbáltad a monociklit? Nem félsz egy-egy trükk vagy akadály előtt?
Dehogynem. Az elején magától a sporttól nem, attól sem, hogy összetöröm magam. Sőt. Amikor elkezdesz gyakorolni egy egykerekűvel, nem nagyon tudsz vele elesni. Persze, szokatlan, hogy nincs még egy kerék, és borulgat az ember, de ez annyiból áll, hogy leteszed a lábad, az egykerekű meg elgurul. Tizenöt év során egyetlen emberrel találkoztam, akinek nem volt meg az az ösztöne, hogy amikor érzi, hogy fel fog borulni, akkor lelép. Ő tényleg eldőlt. De ez nagyon ritka.
Akkor viszont már lehet esni, amikor megtanultál tekerni, ugrálni és elkezded feszegetni a határaid. Persze, ha egy új akadály áll előttem, akkor én is töröm a fejem, hogy mi lesz, hogyan tudok jól esni, ha muszáj esnem. Én azért óvatos duhaj vagyok. Ha azt látom, akár versenyen, akár forgatáson, hogy össze tudom törni magam, akkor át kell gondolnom, hogy vásárra viszem-e a bőröm. Nagyon necces szitukba nem szeretek belemenni. Persze van olyan felvétel rólam, amit inkább nem mutatok meg anyukámnak.
Mit szólt a családod ahhoz, hogy egyre több és több időt fordítasz a sportra?
Az elején azt mondták, hogy tök jó, hogy sportolok. Viszont amikor látták, hogy nem sajnálok rá időt, pénzt, energiát, főleg az egyetem alatt már elhangzottak azok a mondatok, hogy ’azért ne menjen a tanulás rovására’ és társai. A szüleim aggódtak egy picit, hogy tévútra megyek a sporttal, és próbáltak rám hatni, hogy inkább a tanulásra koncentráljak. Én is fontosnak éreztem, hogy befejezzem az egyetemet. Mostanra már ők is látják, hogy jó úton vagyok.
A BME-re jártál, terméktervező szakra, ami nem egy sétagalopp önmagában sem. Viszont az alapján, hogy megkaptad a Jó tanuló – Jó sportoló díjat, úgy tűnik sikerült összeegyeztetned a tanulást az edzésekkel. Hogy csináltad?
Ez főként a szociális élet rovására ment. Soha nem voltam például a népszerű Old’s Club bulikban, én ezt áldoztam fel. Valami áldozatot kell hozni, senkinek sem végtelen az ideje. Rossz is volt látni, hogy az egyetem kezdetén azokkal, akikkel egyből megtaláltuk egymást – volt aki freestylozott, gördeszkázott, downhillezett – az évek során sokuknál eltünedeztek ezek a hobbik Nekem is voltak hullámvölgyeim, főleg vizsgaidőszakban és póthéten. Ott volt, hogy egymás után két éjjel nem aludtam. Nem volt egyszerű, részben ez az oka, hogy 2012-ben és 2014-ben nem értem el olyan jó eredményeket a vb-n. Persze az elején nekem is voltak bukdácsolások, a Bsc-re rá is húztam, de az Msc már simán ment.
Ebben a sportban nagyon fontos az egyensúly. Az életben is sikerült ezt megtalálnod?
Amikor arról kellett döntenem, hogy 8 órában dolgozzak egy cégnél vagy kiaknázzam az egykerekűs lehetőségeket, fontos volt, hogy ne égjek ki, ne jöjjek ki az egyetemen tanultakból, így szabadúszóként is vállalok grafikai feladatokat. Napi négy órában egy sportszereket gyártó cégnél dolgozom, többek között egykerekűt is árulunk, jóban is vagyok a cég vezetőjével, amióta csak űzöm a sportot – tehát már 15 éve. Itt grafikával, marketinggel és nemzetközi kapcsolattartással foglalkozom, és nagyon szeretem.
Még nem mertem ráállni tehát arra, hogy csak az egykerekűvel foglalkozzam. Fontos, hogy a mi versenyeink nem pénzdíjasak, ami szerintem nagyon jó dolog. Ettől lesz olyan szuper a közösség: fej-fej mellett haladó versenyzők bíztatják egymást a döntőben, és ilyen nem sok sportban van. Tehát amiből én sportolóként tudok élni, azok a workshopok, ahol fiataloknak, gyerekeknek és felnőtteknek is tartok oktatást. Külföldi táborokba is szoktak hívni, márciusban például már hetedszer megyek vissza Izraelbe.
Emellett bemutatókkal is lehet pénzt keresni. Van Magyarországon egy csapat, a Gravity Academy, akikkel együtt dolgozom, ez picit hasonlít a Hegeshow-hoz. Van egy bike triálosunk, egy montisunk, egy parkourosunk és vagyok én, az egykerekűvel, járjuk az országot, megyünk mindenféle rendezvényre bemutatózni. Emellett van egy olasz csapat is, akik elég komoly rendezvényeket csinálnak, például ősszel Milánóban kosárlabda Euroliga félidő-showt csináltunk, egy 10.000 fős stadionban. Illetve a Giro’d Italia három etapján is bemutatóztunk.
Voltak nagyobb sérüléseid?
Nagyon durvák szerencsére nem. Volt boka- és térdsérülésem, van olyan porc a lábamban, ami inkább nincs, annyiszor sikerült belőle darabokat letörni, repedt meg már bordám is, de például még soha nem törött csontom és a szalagjaim is rendben vannak. Ehhez hozzátartozik, hogy pályafutásom elején, 2009-ben sérült meg a bokám, ez volt az első olyan este, amikor nem volt elég, ha egy hétig pihentettem, hanem gyógytornászhoz kellett járnom, gyakorlatilag egy teljes nyáron át. Ekkor elkezdtem utánaolvasni a témának, és megtudtam, hogy gyógytornára preventív jelleggel is lehet járni, illetve, hogy mennyire fontos a bemelegítés – tudom, klisének hangzik, de tényleg így van! Szinte mindig bemelegítek, ha nem is a legbecsületesebben. Meg is van az eredménye: ha a hazai csapatot nézem, 30 éves fejjel én vagyok az egyetlen, akinek nem volt térdműtétje. És ez csak egy 10-15 perces bemelegítés! De Baricz Lóránt kiegészítő edzései után is még fél órát egyensúlyozok, hogy a lábam megtanulja kezelni a végpontokat, kialakuljon egy izommemória, és az izmaim, szalagjaim megtanulják, hogyan kell viselkedniük extrém helyzetben.
Készülsz most valami versenyre?
A következő verseny kicsit több, mint egy hónap múlva lesz, az EUC. Ez a szezonnyitó. Nagyon szeretem ezt a téli fordulót, rá szoktam készülni rendesen. Ebben az időben nehéz edzeni, Budapesten pedig nincs triál pálya. A szegedi és a miskolci pályák nagyon jók, de egyik sem fedett. Ilyenkor el szoktam menni külföldre, hogy meleg és száraz időben tudjak edzeni. Két hét múlva tehát megyek Csehországba, ahol vannak benti pályák.
Hogyan motiválnál egy kezdő sportolót?
Igyekszem nem kliséket mondani, de biztosan minden elhangzott már, amit erre válaszolhatnék. Főleg, így, hogy én mondom, erre lehet azt mondani, hogy nekem könnyű, én sportoló vagyok. De egy sportot nem csak magas szinten lehet csinálni, és nem csak akkor tud nagyon komoly értéket hozzá adni az életedhez, ha komolyan csinálod. Már csak azáltal, hogy foglalkozol egy sporttal, bekerülsz egy közösségbe, ahol rengeteg dolgot tanulhatsz. Nem szabad úgy hozzáállni, hogy másokhoz méred magad, és hirtelen a legjobb akarsz lenni. Mert ha ezt nem éri el az ember, az csalódás. De ha csak azt csinálod, ami jól esik, és közben jól érzed magad, akkor sokkal gördülékenyebben fog menni. Ha nekem tizenötévesen azt mondják, hogy ezzel az egykerekűvel be fogom járni a világot, hát biztosan meglepődöm… és sikerült, de nem ennek kell motiválnia. A sportolásnak nem az a lényege, hogy szponzorált legyél, vagy, hogy a legjobb legyél. Nem baj, ha valami nem jön össze, csak élvezd!
