Szia Zsófi, mesélj kicsit magadról!
Sziasztok, Lengyel Zsófi vagyok, sportolóként és rádiósként is találkozhattatok már velem. Kisgyermekként derült ki a szembetegségem, így először gyengénlátóként, segítő nélkül, később pedig aliglátóként, segítővel sportoltam tovább.
Mindig is imádtam a sportokat, az atlétikában és az úszásban is kipróbáltam magam. 2013-ban kezdtem triatlonozni, 2014-ben pedig már parakerékpárosként is indultam versenyeken a triatlon mellett.
A sport mellett rengeteg más dologgal is foglalkozom. Kommunikáció szakon végeztem, rádiós műsorvezető vagyok. Van még egy dolog, amit gyakran elmondok magamról, és nagyon fontosnak tartom: harcos aktivistának tartom magam, évek óta küzdök a fogyatékossággal élők társadalmi elfogadásáért.
Tudjuk, hogy küzdő szellem vagy, de minden élsportoló mögött komoly támogatói tábor áll. Téged kik és hogyan támogatnak leginkább?
Legfőképpen a családom, édesanyám és édesapám, ők stabil hátteret jelentenek számomra. Rendszeresen egyeztetek velük arról, hogy épp milyen őrültségbe vágok bele. Mellettük a párom is mindenben támogat, ők együtt erős hátteret biztosítanak nekem.
Egy éve együtt dolgozom a Career Sport Management-tel, Tóth György a menedzserem, aki az utóbbi egy évben nagyon sokat segített abban, hogy brandet építsünk körém.
Parasportolóként nem igazán tudunk csak a sportból megélni, nincs olyan, hogy „parasport állás” Magyarországon. Dolgozunk az edzések, versenyek mellett, és nagy szükségünk van támogatókra is. Nekem is több szponzorom van, az OTP bank például már 3 éve támogat.
Rengeteg díjjal elismertek már, nem csak a kerékpározás terén. Mire vagy a legbüszkébb?
Mindenre büszke vagyok – ha mondhatom ezt egyáltalán. Mi parasportolók a vívást fél kézzel, az úszást lábak nélkül, a kerékpározást látás nélkül csináljuk. Úgy gondolom, hogy ez igencsak embert próbáló feladat, és emiatt minden egyes eredményemre büszke vagyok. Ugyanígy büszkeséggel tölt el sorstársaim eredménye is, kiemelten büszke vagyok rájuk, mert tudom, milyen nehéz nyerni.
Természetesen egy ép sportolónak is küzdenie kell, de nekünk ezek a küzdelmek megtriplázódnak, hiszen valamink nem működik, vagy nem úgy működik, ahogy kellene, és mégis elérjük azokat az eredményeket.
Ha mégis választanom kell valamit, akkor sportban a világbajnoki bronzra vagyok a legbüszkébb. Büszke vagyok minden egyéb, akár tanulásra kapott kitüntetésemre is. Amúgy meg a ti megkeresésetek is nagyon pozitív visszajelzés volt számomra.
Elmeséled, mivel és hogyan telik egy átlagos napod versenyfelkészüléskor?
Olyankor főleg edzésekből épül fel az életem. Ez azt jelenti, hogy vagy a versenysegítőm jön le Székesfehérvárra és tandemmel tudunk közösen tekerni, vagy egy pótsegítő teker velem. Emellett futok futópadon, vagy ha van rá lehetőség, akkor a párommal együtt kint futunk a szabadban. Vannak még konditermes edzéseim, és mindezek mellett dolgozom is. Érzékenyítő programokra járok, és heti egyszer pedig a rádióban is vagyok.
A versenyfelkészülésben nagyon fontos számomra, hogy fejben is ott tudjak lenni. A fizikai-lelki felkészülés mellett a táplálkozásomra is figyelek.
Milyennek látod a parasport helyzetét Magyarországon?
Úgy gondolom, a magyar parasportnak sokat kell még fejlődnie. Ha jó eredményeket ér el az ember, akkor tud ebből anyagilag is profitálni, viszont véleményem szerint azokat a fiatal sportolókat is támogatni kellene, akiknek fiatalon még nincs megfelelő anyagi tőkéjük arra, hogy például tandemet vásároljanak.
Nagyon fontosnak tartanám, hogy a fiatalokat, kezdő sportolókat is erősebben támogassák.
Mesélsz nekünk kicsit arról, hogy hogyan zajlik egy parakerékpáros paralimpiai kvalifikáció?
Kerékpáros versenyeken kell indulni, és minél több pontot szerezni, így megszerezhetjük az előkvótát. Nagy álmom lett volna, hogy már 2 évvel az olimpia előtt megszerezzem a kijutáshoz elegendő pontokat, de a lábtörésem és egyéb okok miatt ez most sajnos nem jött össze.
Ez egy országos női kvóta, tehát ha valaki jön és 2 év alatt például lenyom engem, akkor akár ő is kijuthat. Legközelebb 2020-ban lehet összeszedni a következő kvótát.
Milyen jövőbeli céljaid vannak a sportban és sporton kívül?
Rólam azt kell tudni, hogy mindig tervezek valamit, közben pedig mindig jönnek az újabb és újabb ötletek. Azt hiszem, már a védjegyemmé vált, hogy nagyon szeretem ezeket a kihívásokat.
Nagyon szeretnék majd ironman lenni, ez az egyik legnagyobb sportbeli álmom. A maraton is tervben van, sajnos ennek is keresztbetett idén a lábsérülésem, de nem adom fel.
Nagyon szeretnék családot alapítani, édesanya lenni, ez is a jövőbeni terveimhez tartozik.
Bizonyítok, küzdök, elérek! – Egy korábbi interjúban azt mondtad, mottóddá vált ez a mondat. Miért motivál ennyire?
14 éves voltam, amikor befejeztem a látássérült iskolát a sorstársaim között. Nagyon szerettem volna nem látássérült gimiben folytatni a tanulást, a tanáraimtól viszont azt a visszajelzést kaptam, hogy ez nem fog menni, mert ott színjeles tanulónak kell lenni.
Nekünk, látássérülteknek csak a szemünkkel van gond, de sajnos nagyon sokan azt gondolják, hogy ez a szellemi teljesítményünket is befolyásolja, pedig ez egyáltalán nem így van. Nagyon sokan diplomásak vagyunk és igyekszünk helytállni az élet minden területén.
Bár a tanáraim nem hittek bennem, mégis elhatároztam, hogy én akkor is megcsinálom, bizonyítok, küzdeni fogok és el fogom érni, hogy egy jó gimnáziumban tanuljak. Ekkor alakult ki a mottóm és azóta is végigkísér mindenhová.
Zsófi, minden téged igazol. Gratulálunk, és további sok sikert kívánunk neked!
