Korábban említetted, hogy Simon Péter, többszörös bajnok fog edzeni, hogy sikerült a felkészülés?
Nem tudtam volna nála jobbat elképzelni, kedves volt és közvetlen, még a fotózáson is segített. Minden nap beszéltünk és azóta is jóban vagyunk. Volt azért pár probléma, amikor bemutattak egymásnak, pont arcüreggyulladásom volt, ráadásul a vizsgaidőszak végén jártam, a biciklim építése is elhúzódott, így főleg elméletet tanultam Petitől, rendesen edzeni csak pár alkalommal tudtam.
Meghökkentett a Tour, amikor megérkeztél? Voltál korábban hasonló léptékű futamon?
Nem voltam még ilyenen. A verseny kezdetén elég kómásak voltunk, előző este 11-ig interjúztattak, aztán reggel háromnegyed négykor keltünk, hatkor már a rajtnál álltunk, hogy elöl lehessünk, nagyjából a 7 órási rajtra tértünk magunkhoz. A hangulat remek volt, mindent feldíszítettek, még El Diablo (a Tour önjelölt kabalája – szerk.) is ott volt, lehetett vele fotózkodni. A Škoda L`étap csapatában jó tucatnyian voltunk, de összesen 16 ezren álltak rajthoz.
Milyen volt elrajtolni? Inkább nyugalommal vártad, vagy izgultál?
Rettenetesen izgultam, de ahogy megérkeztünk a helyszínre és közeledett a rajt, egyre nyugodtabb lettem. A rajt után viszont úgy éreztem magam, mint amikor az Oroszlánkirályban Szimba leesik a szikláról és átszalad rajta a gnú csorda. Harmincas tempóval indultunk, de úgy mentek el mellettünk a profik, mintha állnánk.
A magadnak kitűzött tempót végül tudtad tartani?
20-22 km/órás átlagot reméltem, bár akkor még azt gondoltam, többet tudok majd edzeni, végül a Garmin 19-es átlagot írt a 135 kilométeres távon. Ez nem egy jó átlag, de mentségemre szóljon, hogy még Simon Peti sem mászott 4500 szintet egyszerre, ezt azért nem igazán lehetett itthon szimulálni. Olyan, mint kétszer feltekerni a Kékesre lejtmenet nélkül, aztán felmenni Dobogókőre és ezután még háromszor megmászni a Kékest.
Még csak lejtők sem voltak?
Volt egy 20 kilométeres emelkedő az elején, 20 kilométer tiszta mászás. Utána jött egy nagyjából 10 kilométeres a közepén, aztán kezdődött egy 35 kilométeres. Cirka 6 százalékos átlag emelkedéssel kell számolni, de ebbe a lejtők is benne vannak, 2 órán át másztam. Nekem eddig minden szempontból ez volt a csúcs, ilyen magasan nem tekertem, ennyi szintet egyben nem mentem, ahogy ennyi emberrel sem versenyeztem korábban. Meg persze ilyen profi hangulatú csapatban, ilyen szép helyen sem bringáztam még soha. Mindenki segítőkész volt, barátságos, nem tolakodtak, lényegesen jobb volt a hangulat, mint a hazai futamokon, nem könyököltek, lökdösődtek.
Inkább bulira vették?
Nem, sokan komolyan vették, ők el is mentek már az elején. Alapvetően mindenki küzdött, de nem mások kárára. Én inkább kirándulásnak vettem a dolgot. Kár lett volna vicsorogva végigdarálni ezeket a szép hegyeket. Itt-ott nézelődni is megálltam.
Hányadik helyen érkeztél be?
Kb 3500. lettem 16000-ből, de ennyi piknikezés mellett jobb helyezést aligha kaphattam volna. Az első két mászást lazára vettem, de az utolsó hegynek már nekitámadtam és azon a mászáson az 1300. lettem.
Akkor nem úgy sikerült, ahogy tervezted.
Nem, de mint megtudtam, sok profi és ex-profi jön ide, hogy lenyomják, mint edzőversenyt. Az első 1-2 ezer helyezést ők hozzák. Ha nem négy hetem, hanem egy évem van a felkészülésre, sokkal jobb is lehettem volna. Első sosem lehetnék, de 5-6 óra közötti időt tudnék tekerni.
De az élmény ettől még pozitív?
Egyértelműen. Többször azon kaptam magam, hogy a hegyeket bambulom, még az is előfordult, hogy kiültem a szerpentin szélére, a szakadékba lógattam a lábam, és közben elmajszoltam egy bagettet. Már az első tíz percben láttam, hogy a kétezredik hely környékére estem vissza, szóval kirándulósra vettem a tempót. Simon Peti megszervezett a LifeLike-nál egy teljesítménydiagnosztikát, itt lemérték, mit bírok és hogy milyen pulzuson kell maradnom, hogy végig tudjam csinálni. Az első két hegyre szinte kényelmesen mentem fel, mint egy turista, így az utolsó hegyre maradt erőm, így több száz helyet tudtam javítani. Hatalmas motiváció volt, hogy sorra hagytam le mindenkit, aki az elején bekezdett, de a végére elfogyott. „Lassan járj, tovább érsz.” A helyiek végig szurkoltak, az utolsó hegyen pedig vödörrel és slaggal locsoltak minket minden faluban, jól is esett a 30 fokban.
Milyen volt befutni?
Kemény volt, az utolsó 35 kilométert megtempóztam, de 10 kilométerrel a vége előtt azt éreztem, hogy talán kicsit elhamarkodtam. Visszavettem, mert kezdtem fáradni, de amikor a végén kiírták, hogy már csak négy kilométer van hátra, akkor volt az, hogy felnéztem, és végtelen szerpentin tornyosult elém, mögötte havas hegycsúcsokkal. Ilyet sem éltem még át, de az utolsó másfél kilométeren teljesen elérzékenyültem, majdnem elsírtam magam. Az 500 méteres táblánál kiálltam és elindultam nyélen, hogy én most megrakom a célig, de pár méter után visszarogytam a nyeregbe, nagyon benéztem, de az őrjöngő tömegtől nagyon erősnek hittem magam. Megrogyva, de teljes erőből cammogva gurultam be a célba. Nagyon jó volt, kaptunk sört finisher-es pohárba, egy ültő helyemben meg is ittam hármat.
Nem olyan rég említetted, hogy külföldre költözöl, azért a bringázás még az életed része marad?
San Franciscoban futár leszek ugyanúgy, mint itthon. Pénzt gyűjtök egy hónapig, mert költözök tovább Indonéziába. Ott tanulni fogok, kaptam egy ösztöndíjat. Már megkerestem a helyi országúti közösséget, versenyezgetnék, jó lenne megerősödve hazatérni.
Szerencsére Indonézia egy olyan hely ahol belefér a rugalmas időbeosztás és ahol az embereknek nem órája van, hanem ideje.
Álmos az interjú végén megjegyezte, hogy szeretné megköszönni a türelmet és a segítséget a We Love Cyclingnak, Simon Petinek és a Hajtás Pajtásnak is. – szerk.