Az ide vezető út jól meghozza az alaphangulatot, végig a Soca folyó mentén autóztunk, aminek a színe helyenként egészen valószerűtlenül smaragdzöld. A folyót felénk inkább Isonzóként ismerik, az első világháború alatt több mint 300 ezer magyar katona esett el az itt vívott harcokban. A futamot Most na Soci mellett, a hegyekben rendezték. Van a városnak egyfajta régi hangulata, alig pár százan élnek itt, ahogy befaragták a hegyekbe a házakat, nem nehéz elhinni, hogy háromszáz éve is pont így nézett ki. Ahol találkozik a Soca és az Idrijca, csodás mesterséges tavat alakítottak ki, a futam után több versenyző be is ugrott lemosni az izzadtságot.
A rajtig autóval vittük fel a bringákat, majd a 4 kilométernyi technikás lejtőzés után bizony vissza kellett tekerni. Pokoli kör volt, de a pálya nyomvonalát annyira jól sikerült kihúzni, hogy mentünk még egyet, igaz, már autóval vitettük vissza magunkat. Meghatározó élmény, hogy amerre mennek a verseny, arra megy a buli is. Bohinj felé menet vonatra tettük az autókat, de mivel késett a szerelvény, a mezőny bevette magát a pályaudvari restibe, és elkezdett alakulni a hangulat.
Az autós vonatozás mellesleg nem csak jópofa, de szükséges is, a Kobla hegyet több mint két óra lenne megkerülni, így viszont mindössze fél óra Bohinj. A hat kilométeres alagutat még az Osztrák-Magyar Monarchia szakemberei és munkásai ásták ki, pokoli munkával. Bohinj is a síterepeivel vált igazán ismerté, de nyáron sem lebecsülendő, hiszen hegyek vannak, a többi megoldható bringával.
A Strudl nevű hotelban szálltunk meg, aminek a parkolója tulajdonképpen a versenyt is elszállásolta. Igényes hely, frissen berendezett szobákkal, de a lényeg mégis a császármorzsa volt, amivel vigyázni kell, nem viccből írják az étlapra, hogy az adag három személy részére szól. A szervezők még egy koncertet is összehoztak a második nap végére, igazán hangulatos volt a város főterén. Két ilyen nap után kellett az intenzív távolba nézés, sörözés közben pedig a Triglav mögött ment le a nap, és ilyenkor pár percre úgy tűnik, összejött az élet.
Másnap viszont arra keltünk, hogy törölték a szombati futamot, hiszen vihart mondtak a hegyekbe, és errefelé azt illik komolyan venni. Viszont ez a verseny a szórakozásról szól, így a szervezők elintézték, hogy versenyen kívül mégis kipróbálhassuk a pályát, és senki sem hullajtott érte könnyeket: nagyjából 20 percnyi meredek, kézenállós, visszafordítós rémálom volt, amit az ember úgy teljesít, hogy oké, végül is sikerült, de nagyon nem menne fel újra. Viszont a hegyről lefelé aztán a vihar is utolért, és csak annyira áztunk el, hogy a hátizsák vízzáró burkolatán belül lötyögött a víz. A nap hátralévő részében legalább tudtunk pihenni, ami nagyon kellett.
Az utolsó napra tervezett két futamból végül egyet töröltek, mivel a vihar annyira lerendezte a pályát. A másikat, a teljes verseny leghosszabb és talán legtempósabb futamát megtartották. 760 métert tekertünk fel jó 12 kilométeren, az utolsó kilométeren viszont csak a cipelés játszott, annyira eldurvult a terep. Az utolsó nyomról sokat elmond, hogy az első pár kanyarban emberek álltak, hogy elkapják, aki elrontja, mert onnan tényleg nagyot lehetett volna esni. Az első triálos szakasz után viszont 60-70-es tempóval zúztunk az erdőben, nullára lassítos visszafordítók között, ami nem is a technikai tudást, hanem az állóképességet tette próbára a kemény kigyorsításokkal. A 11 perces futam végén még jött egy technikásabb erdei szakasz, és ez az, amire itthon nem lehet felkészülni, egyszerűen nincs hozzá elég szintkülönbség.
A díjátadó után tört ránk az a fajta fáradtság, amit az ember nem bán, hanem inkább élvez. Fantasztikus négy nap volt, főleg azért, mert versenykörülmények között ennyi idő alatt többet lehet fejlődni, mint otthon egy hónap alatt. Nem olcsó buli, nevezéssel, szállással, üzemanyaggal és étkezéssel simán a 100 ezer forintot karcolja a móka, de ha az ember négy napot bringázna például egy osztrák bringaparkban, az sem lenne olcsóbb. Hiába tekertünk 92 kilométert, másztunk 3000 métert, lejtőztünk 4000-et, másnap kezdtük volna elölről. Ez egy olyan verseny, ahol a megérkezés pillanatában ismersz mindenkit, este együtt söröztök, aztán másnap együtt szentségeltek felfele az emelkedőn. Jöttek Ausztráliából, Mexikóból, Európából szinte mindenhonnan, nem számított, közös őrület hajtott mindenkit. Hazafelé, a buszban szinte egyszerre szakadt ki belőlünk, hogy rohadjon meg, holnap vissza kell ülni az irodába. Ritkán szokott ez ilyen nehéz lenni.
