Egy ilyen futamot úgy kell elképzelni, hogy az ember megmássza a hegyet egy nem mért szakaszon, a szervezők mindössze annyit kötnek ki, hogy adott időn belül oda kell érni a rajthoz. Utána a futam maga emlékeztet egy downhill versenyre, csak a pálya lényegesen hosszabb, 8-10 perces, és a természetes akadályok dominálnak. Miután a versenyző teljesítette a nyomot, kezdi az újabb mászást, hogy elérje a következő etap rajtját.
Kell az állóképesség, és kell a profi bringakezelés is, hiszen az ember 180-as pulzussal próbál nem elájulni a rajtnál, hogy aztán technikás ösvényeken veretve jusson le a hegyről. A Trans Julius viszont nem elijeszteni szeretné a versenyzőket, hanem meghozni a kedvet a szakághoz és megmutatni Szlovénia lehetőségeit a bringás turizmusban.
A versenyt harmadik éve rendezik meg a Juliai-Alpokonban, idén az első állomás Ljubljanától nem messze, Cerknóban volt. Az 5000 lelkes település telente az ország egyik legjobb síterepe 18 kilométernyi pályával, tavasszal viszont hiába tűnik el a hó, a hegyek maradnak, így érdemes bringázásra használni őket. A város ilyenkor a versenyről szól, minden sarkon komoly bringákat támasztanak le, a Hotel Cerkno udvarát pedig elfoglalja az adminisztráció és az időmérés.
Hiába cél a jó hangulat, ez mostanra egy rendes verseny, és bár a futamok hagyományos cross country bringákkal is megoldhatóak, érdemes enduró vagy trail bringával nekimenni a kihívásnak. Egy ilyen 150-170 milliméter környéki rugóúttal rendelkezik, és 27,5, vagy 29 colos keréken gurul. Természetesen a futómű blokkolható, hogy mászásnál ne nyerje el a tekerésbe fektetett erőt, és van dropper is, azaz kitolható nyeregcső. Utóbbi azért jó, mert tekerés közben a magas nyereg az igazi, lejtőzésnél viszont az alacsony, ez a hidraulikus nyeregcső viszont a kormányról, gombnyomással állítja a nyeregmagasságot. Az alumínium vagy szénszálas váz a legjellemzőbb, ahogy a tárcsafék is magától értetődik.
Az első futam egy prológ, az itt elért eredmény csak a későbbi rajtsorrendet határozza meg, a helyezést nem befolyásolja. Gyanútlanok voltunk, hiszen ide még teherautó vitt fel, csak le kellett gurulni egy kevésbé megterhelő, 3-4 perces ösvényen. Bemelegítésnek épp elég, 5 órányi alvás és 500 kilométernyi vezetés után pont kényelmes – gondoltam akkor, mert nem sejtettem, milyen szadista mászás jön utána. Jó 450 méternyi szintemelkedést kellett leküzdeni a következő mért szakaszig.
Akármennyire is festői a Júliai-Alpok, a 30 fokban kedvem lett volna bedobni a bringát az út menti árokba, és hazasétálni. Végül csak felértünk, bár a mezőny mosolya sokkal kevésbé volt őszinte, mint a prológon. Itt már egy jó 8-9 perces nyomvonal jött, rengeteg sziklával, és olyan meredekséggel, hogy tulajdonképpen végig kézenállva gurultunk. A következő etapra kevésbé vérszomjas utat szántak, szép domboldalakban és tanyák hátsókertjében vezetett a transzfer, ez vitt át a majdnem-utolsó szakaszra.
Az utolsó mért szakasz visszavitt Cerknóba, néhány városi kilométerrel, de ezt kétszer kellett lenyomni, természetesen visszamászással. A második futam érdekessége az, hogy ez már erősen belecsúszott a szürkületbe, így a fák között már csak sötétben, lámpával lehetett hajtani. Érdekes élmény, de rendszert azért nem csinálnék belőle, akármennyire is hangulatos a város kis utcáiban befutni.
Este derült ki, hogy miért is szeretik annyira a Transt Juliust: felejthetetlen a hangulata. Ide senki sem a véresen komoly versengés miatt jön, itt az emberek jól akarják érezni magukat. A legtöbben visszajáró indulók, este együtt söröznek, eszik a jellegzetes helyi knédlit, vagy épp szerelnek. Nemtől, kortól független a buli, és mindegy, hogy valaki veterán, vagy épp ez az első versenye, mindenképp számíthat pár jó szóra. Nem olcsó móka ez, a nevezés, a szállás, az utazás és az étkezés simán elvisz 100 ezer forintot négy nap alatt, de a hely és a hangulat miatt megéri.
A következő részben pedig kiderül, hogy miért is érdemes elmenni egy ilyen futamra.
