Indult ugyebár minden a férfiak mezőnyversenyével, ahol maga Valter Attila számolt be közösségi oldalán szürreális kálváriájáról: néhány társával együtt megállították őket a cél előtt néhány kilométerrel, majd 13 percnyi teljesen értelmetlen és érthetetlen ácsorgást követően engedték őket mégis az élboly után – s bár egyetlen magyar országútisunk harmadmagával még így is beért limitidőn belül, a hivatalos eredményblokkban mégis „nem fejezte be a versenyt” került a neve mellé…
A nők mezőnyversenyét a tájékoztatás totális hiánya jellemezte, a versenyzők menet közben nem voltak tisztában az aktuális időkülönbségekkel, ez pedig a végeredményt is döntően befolyásolta. Az egyik favorit, Annemiek van Vleuten például az egész világ szeme láttára csinált magából bohócot, nyilván akaratán kívül: azt hitte, már az összes szökevényt befogták, így társait lehajrázva, a célba érve elkezdett ünnepelni – csak utána tudta meg, hogy a gyakorlatilag félamatőr osztrák bringás, Anna Kiesenhofer még előttük maradt, így ő nyert jó egy perccel, a holland pedig hiába örült, csak ezüstérem jutott neki (később az időfutamverseny aranyérmével vigasztalódhatott).
A férfi hegyikerékpárosok versenye is egy abszurd esetről marad emlékezetes. A szervezők az utolsó edzés után nemes egyszerűséggel kivettek egy rámpát az egyik sziklás letörésnél, emiatt az egyik fő favorit, a holland Mathieu van der Poel már az első körben óriásit bukott és elszállt. Ebben persze neki is volt felelőssége, hiszen edzője szerint szóltak nekik, hogy a rámpát csak az edzésen használhatták (a többiek meg is oldották a feladatot), van der Poel mégis állítja, ő nem tudott erről. Így vagy úgy, a folyamatos pályaalakítgatások és variálások sok mindenkit megzavartak, a nők versenyében ugyancsak „önhatalmúlag” változtattak a pályán a szervezők a rajt előtt nem sokkal – Vas Blanka utólag hihetetlennek nevezte, hogy egy olimpián ilyesmi megtörténhet.
És ha ez nem lenne elég: a BMX-eseknél esett meg a talán legkirívóbb jelenet: javában tartott az egyik edzés, amikor egy magáról megfeledkezett pályabíró egyszerűen bekolbászolt a pálya kellős közepére, a nagy sebességgel érkező világbajnoknak, Niek Kimmannak esélye sem volt, hogy kikerülje, keményen elgázolta. A holland elmondta, csúnyán beütötte a térdét, az élet azonban valahol kárpótolta őt: a döntőben mégis megszerezte az aranyérmet riválisa, Connor Fields óriási bukását követően.
A tokiói szervezés tehát sok szempontból nem vizsgázott jelesre – függetlenül attól, hogy ezekben a vészterhes időkben, ilyen komoly lakossági elutasítottság mellett már önmagában is bravúr egy ekkora esemény lebonyolítása.
Borítókép: Getty Images
